Hallgatag nők, akik mellett minden nap elmegyünk: nők a homlokzatról

A felső emeletek szintjéről fenséges női arcok néznek a járókelőkre, néha groteszk faunfejek, a görög mitológiában az ilyen lényeket a szórakozás és a termékenység gondolatával társították. A mascaronok különböző anyagokból készülnek – például gipszből vagy fából. A bejárat felett pedig csinos lányok képei voltak, mintegy beinvitálandó a látogatókat.

„Már az antikvitásban, az időszámításunk előtti századok művészetében megjelennek a női szépségideálok, (pl. Milói Vénusz), a szépséggel áthatott eszményi női alakok már köztereken, épületeken is jelen vannak. Az ún. kariatidák, az épületeken oszlop helyett alkalmazott nőalakok, erkély- vagy párkányhordozók szintén az ókori görög építészetben jelentek meg először, és egészen a modern, historikus időkig előszeretettel alkalmazták” – magyarázza a az építészetben alkalmazott nők „származását” a művészettörténész.

„Az ókorban leginkább a ión oszlop helyettesítette, legszebb antik példája az athéni Erekhtheion oszlopcsarnoka, előzménye pedig a kanaphoré, azaz a fején kosarat vagy vázát tartó női alak ábrázolása az ókori görög szobrászatban. A (kora) kereszténység leggyakoribb ábrázolt alakja már Mária, mint Istenanya, a „civil” hölgyek feltűnésére pedig az 1200-as évek második feléig kell várnunk, amikor a Naumburg-i dómban kifaragják Uta gyönyörű egészalakos szobrát, és igazi gyöngyszemei az egyetemes művészetnek például a párizsi Ártatlanok kútjának kecses női domborművei is” – folytatja művészettörténeti „gyorstalpalóját” Árpád.

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a székelyföldi városok – köztük Székelyudvarhely is – sikeresen „levetkőzték” korábbi mezővárosi jellegüket, és addig nem tapasztalt módon, látványos fejlődést mutatva igyekeztek felzárkózni a nagyvárosok színvonalához. Az addig többnyire falusias székelyföldi városok életében beindul egy új típusú, infrastrukturális fejlődés, ami az első világháború előtti három évtizedben csúcsosodik ki leginkább: új utcák nyílnak, fokozatosan felépülnek az új középületek, a városközpontok egyre urbánusabb jelleget öltenek, olyannyira, hogy az ekkor emelt épületek sok helyen máig meghatározzák a városképet.

„Az a nagyszabású társadalmi és gazdasági átalakulás, amely a 19. század második felét és a 20. század első évtizedeit jellemezte, az építőművészet terén nagyon jól nyomon követhető. A közlekedés, a közigazgatás, az egészségügyi ellátás, az oktatás sok esetben új intézményeket követelt, az építészetnek tehát elsőrendű feladata lett a politikai élet, valamint a közigazgatás, oktatás színtereit megteremteni. Megyeházák, városházák, pénzintézetek, törvényszékek és iskolák épültek a dualizmus korában a székelyföldi városokban is. Az építkezéseken először a historizáló (eklektikus) hagyomány uralkodott, majd ez fokozatosan alárendelődött az új szellemiségnek” – magyarázza a művészettörténész.

A klasszicizmus után, a romantika idején ismét szokásossá vált az épületdíszítő szobrászat, a 19. század második felében ez szinte kötelezővé vált. Nem annyira monumentális méretben és igénnyel, mint inkább a gazdagítás és a díszítés kedvéért – teszi hozzá. „Szinte nincs épület ebből a korszakból, amelynek kapuját és erkélyét ne díszítenék figurális díszek, hermák és kariatidok. Sok esetben angyalfej díszíti a záróköveket, és általában nincsenek díszítetlenül hagyott hangsúlyos részletek. Ez a sokféle mitológiai vagy ornamentális dísz azonban legtöbbször stukkóból készült, olykor öntés útján, gépiesen sokszorosított részletek voltak. Ritkán találunk igazi kőfaragó munkát, leginkább még az erkélytartó figuráknál.

Ha művészi értékük általában nem is magas, de történelmi és ízlésbeli dokumentumértékük, valamint a szobrászi gyakorlat elterjedését, nélkülözhetetlenségét igazoló voltuk miatt mégis fontosak” – összegzi röviden a jelentőségüket Árpád.

1910-ben készült el az udvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium új – az 1593-as alapítás után immáron harmadik – épülete, amely a szecessziós építészet egyik legmarkánsabb példája vidékünkön, Pápai Sándor nyertes tervpályázata alapján, valamint Király József és Spáda János építési vállalkozók kivitelezésében. A Szent Miklós-hegyen álló monumentális épületegyüttes Székelyudvarhely egyik szimbóluma, sziluettje a város fölé emelkedik.

„Az épületet az udvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola műhelyében készült, rendkívül kvalitásos, színes majolika ornamensekkel díszítették, a külső lépcsővel ellátott főbejárat pártázatán sárga-zöld kombinációjú rozetták láthatóak, míg az első emeleti ablakok könyöklői alatt kék, liliom formájú díszeket helyeztek el. A rizalitokat (az épület homlokzatsíkjából kiemelkedő rész, amely rendszerint a teljes épület magasságában végigfut – szerk. megj.) gazdag kiképzésű párták koronázzák, amelyen ismét feltűnnek a majolikadíszek különböző formái. A legrangosabb díszítést a középrizalit elegáns oromfala kapta, amelynek középső, félköríves ablakára két klasszikus öltözetű, kezükben babérkoszorút tartó női alakot helyeztek el. Szembeötlő a gimnázium épületén a szecesszióra jellemző lendületes, szabadon áramló formáknak az alkalmazása, sok esetben azonban a népművészet hatásának is szemtanúi lehetünk: az első emeleti ablakpárkányokat honfoglalás-kori övveretre emlékeztető, stilizált motívumokkal ékesítették, a második emelet ablaksora alatt pedig a varrottasokból ismert virágszirmos, levélfonatos majolikadíszeket figyelhetünk meg” – világít rá a csodás szecessziós épület szépségeire a szakember.

És nemcsak közintézmények ékei ezek a némán figyelő nők, ha nyitott szemmel – és emelt fővel – járunk, gyakran láthatunk hasonló szépségeket számos polgári ház homlokzatán is.

korábban írtuk

Sebestyén Kinga: Nőnek lenni jó? – Márciusi lapajánló

Mi, nők, sokat voltunk kiszolgáltatott helyzetben, társadalmi okokból és hagyományok nyomására is. Még ma is gyakran találkozunk olyan mondatokkal, hogy „hol a nő helye”. S ha éppen valaki kilóg a sorból, esetenként mi magunk törünk pálcát felette.