– Már gyerekkorodban is énekeltél?
– Hogyne! Ha magamra voltam, akkor is az éneklés volt a kedvenc időtöltésem. A szomszédok mondták is, „csend van, Ildikó vagy beteg, vagy nincs itthon”. Édesanyám és Gyöngyi nővérem is szeretett énekelni, így én sem maradtam ki a sorból. Énekeltünk a mezőn – kapálás, szénacsinálás –, és otthon – takarítás, mosás, főzés közben – is, ha éppen kedvünk tartotta. Milyen jó is volt az... Családi mulatozásokkor viszont édesapám vezette az éneket, s ha véletlenül nem jutott eszébe valamelyik dal szövege, mindig szólított: „leányka, állj ide, segíts!”.
– Hogyan alakult az életpályád? Tudatosan választottad ezt az utat?
– Gyerekkorom mindennapjai nagyon meghatározták az életpályámat. Onnan hozom magammal a népdal és a néptánc iránti kötődésem. Kamaszodó lányként, látva a szüleim szép táncát, hallva éneklési módjukat, érzékeltem a táncházmozgalom erejét. Hagytam magam sodródni az árral. Szülőfalumból, Székelyderzsből 14 éves diáklányként bekerültem Székelyudvarhelyre, a Tamási Áron Gimnáziumba, az itt eltöltött négy év táncházas, „venyigés” élményei erősítettek meg abban, hogy a néptánc, a népdal és a népzene az én imádságom.
– Kamaszként sem ragadott el a hév másfelé?
– Nem. Érettségi után a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együtteshez kerültem mint népdalénekes és néptáncos. Képzeld, ennek a szüleim egyáltalán nem örültek! Pedig az itt eltöltött tíz év szintén meghatározta a szakmai életem. Itt tudatosult bennem, hogy számomra már életforma az éneklés és táncolás. De mivel szerettem volna rendes, normális családot alapítani, tudtam, hogy át kell alakítanom a szakmai életemet. Tanítottam iskolai tánccsoportoknál, így ez is erőt adott ahhoz, hogy házasságkötés után nem hivatásos táncosként és énekesként tevékenykedjek, hanem mint néptánc- és népdaloktató éljem a szakmai mindennapjaimat.
– Hogyan használod fel az oktatásban a művészi kreativitásod?
– Népszokásaink, néptáncaink, népdalaink mára már sajnos elvesztették azt a fajta funkciójukat, amiért létre jöttek. A világ fejlődik s ez rendjén is van, nekünk meg arra kell nagyon figyelni, hogy ezeket a népi hagyatékokat úgy örökítsük át fiataljainknak, hogy érthető, szerethető, életüket, mindennapjaikat erősítő lelki kenyér legyen.
