• Fotó: Szász-Bányász Anna
– Létezik Gyergyóújfaluban egy családi gazdaság, amely két okból vált nagyon ismertté. Egyrészt a Bányász József és felesége által készített sajtoknak köszönhetően, másrészt a fotóid által. Miért tartottad fontosnak, hogy megmutasd azt a világot, cseppet sem szokványos módon?
– Amikor édesapa elkezdett gazdálkodni, akkor kezdtem én is komolyan venni a fényképezést, és valahogy így szépen, párhuzamosan haladt egyik a másik mellett, vagy mondhatni, erősítette egyik a másikat. Budapesten, az egyetemen is bármilyen tematikát kaptam, akarva, akaratlanul, mindig visszatértem a faluhoz, a vidékhez, akkor még nem konkrétan a tehenekhez, vagy nem a gazdasághoz.
Környékünkön rengeteg nagyon jó szociofotós van, nem akartam én is ezzel foglalkozni, bár kicsit másabb szemléletmód által, de ez is benne van a fotóimban.
Ez az egész nagyon ösztönösen alakult ki, kaptam egy olyan vizualitást, ami mégis megörökíti a gazdaságot, másként, mint a szokványos fotók. Egyetemi tanáraimmal való számtalan konzultáció alatt sokszor elhangzott, fontos, hogy legyen ennek egy egész keretszerkezete, ezért lényeges, hogy mindent megmutassak: ne csak a szép, idilli részét, hanem ennek a kevésbé kellemes részét is, és itt jönnek be harcok, a harcok okozta sebek, de ez is finoman, metaforikusan megjelenítve.
– A fotóidat nézve, soha nem jutott eszembe a harc, még a sebben is a szépet láttatod, pedig valóban, ez a világ korántsem csak az idillről szól. Ez egy kemény világ, sok munkával…
– Ez maga az élet, a halott bocitól kezdve, a sebeket okozó harcokig, de azokat is igyekeztem úgy megfogni, hogy esztétikailag beilleszkedjenek a többi képbe. És igen, nagyon munkás. Nem olyan nagy az állomány – tíz fejőstehén van, plusz a növendékek –, de a családnak elég sok.
Én most már eléggé kiestem, de nem is olyan régen még aktívan kivettem a részem belőle.
Igyekszem fotósként gyakran visszamenni, amikor ott vagyok, elengedhetetlen, hogy nálam legyen a fényképezőgép, de már nem tudok úgy fotózni, mint amikor folyamatosan otthon voltam.
• Fotó: Szász-Bányász Anna
– Számomra mindig kérdés volt, hogy milyen módszerrel dolgozol, hiszen mindig benne vagy a történésekben. Miként lehet úgy gondoskodni az állatokról, hogy kézügyben van a fényképezőgép?
– Az én munkamódszerem a folyamatos jelenlét. Akkor tudsz olyan jelenetekre, mozdulatokra reagálni, ha tényleg folyamatosan ott vagy, nem úgy, hogy egy héten egyszer elmész, és akkor keresel valamit. Itt nem tudsz előre tervezni.
Én nemcsak külső szemlélőként vagyok jelen, hanem kiveszem a részem a munkából, része vagyok a munkafolyamatnak.
És ha nincs a fényképezőgép, akkor ott van a telefon. Mikor mi van kéznél.
– Ezek szerint egy fotóművész számára nem ördögtől való a telefonnal való fotózás sem.
– Számomra nem. Rosszul esik, amikor egy nagyon jó kép véletlenül telefonnal sikerül, mert azért az mégsem olyan jó minőségű, mintha egy jó géppel készült volna, de legalább meg van örökítve.
– „Mélázgatva és nyitott szemmel járva” – mondtad egy rólad szóló kisfilmben, amikor a fotózás folyamatáról meséltél...
– Hajlamos vagyok a melankóliára, ezt talán édesapától örököltem. Gyakran mondja édesapa, Hamvas Bélától idézve, hogy az öröm, a boldogság is a melankóliából táplálkozik. Én is azt érzem, hogy
rengeteg dologban a szépséget úgy tudod felismerni, ha ismered a rosszat,
vagy a dolgok kevésbé kellemes oldalát. Én tényleg imádtam ezt az életvitelt.
• Fotó: Szász-Bányász Anna
– A paraszti gazdaságra, annak szépségére, nehézségére is ráirányítod a figyelmet. Tudatosan törekedsz erre?
– Nem, de egy ilyen olvasata is lehet a dolognak. Elsősorban én ezt magam miatt kezdtem el feldolgozni, valahogy megmutatni, hogy én hogyan élem meg ezt az életformát, hogyan kötődik az én gyerekkoromhoz, az én nosztalgiámhoz.
Aztán lett ennek egy ilyen külső olvasata is, hogy az, aki nem tapasztalhatta meg soha, hogyan láthatja meg a finomságait, nehézségeit.
Utólag lett egy kis tudatosság is abban, hogy akinek ez a világ ismeretlen, szintén tudjon belelátni, de nem volt szándékomban senkit sem rávezetni erre az útra, csak megmutatni. Nagyon jól működnek együtt édesapa gondolatai, az ő filozofikus megközelítése a képekkel.
– A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója voltál, Budapesten hogyan reagáltak a fotóidra, az általuk megörökített világra, érzésekre?
– A hároméves alapképzés vége felé kezdtem intenzíven foglalkozni a gazdasággal, a tehenekkel, ezzel a paraszti világgal, és a mesteri diplomamunkám már teljesen ebből épült fel. A téma ott is egy kicsit kuriózum volt, de nem volt elfogultság a részükről, nagyon nyersen és nagyon racionálisan tudták követni az anyagot és vezetni benne. A téma izgalmas, egyedi másokhoz képest, vizuálisan semmihez sem hasonlítható, de ez tényleg csak a környezetnek köszönhető.
• Fotó: Szász-Bányász Anna
– Nekem úgy tűnik, könnyedén alkalmazkodtál ehhez a két merőben más világhoz: a budapesti pezsgésben éppúgy jól érezted magad, mint odahaza, amikor a tehenek körül dolgoztál.
– Nagyon tudatosan indultam Budapestre, tudtam, hogy ez csak egy időszak lesz az életemben, és ha már ott vagyok, akkor kihasználom a lehetőségeket. Nyilván kicsit hiányzik a pezsgés, a kulturális gazdagság, amiből lehetett válogatni Budapesten, és az ott szerzett barátok is. De kezdetektől fogva tudtam, hogy nem fogok ott maradni, mert nagyon erős volt a ragaszkodásom a faluhoz, az itthonhoz.
Valahogy sikerült olyan gyermekkort teremteni idehaza számomra, amit nem adnék semmi pénzért, és ez nagyon megalapozta azt, hogy nekem városon nincs semmi keresnivalóm.
Családalapításkor, a Csíkcsicsóba való költözés már nehezebb volt, kompromisszumot kellett kötnöm, de ez még egy elviselhető kompromisszum. Én ugyanis azt tudtam, hogy valahol Erdélyben, az otthonomhoz közel, falun szeretnék élni.
– Már kevesebb időt töltesz az gyergyóújfalusi gazdaságban, mire ez az interjú megjelenik, megszületik a kisfiatok is. Már tudod, mi lesz az utad?
– Azt nem akarom megengedni magamnak, hogy elszakadjak a fotózástól, persze azt még nem tudom, hogyan alakul az életünk, mennyire lesz rugalmas vagy nehézkes. Nyilván két-három hónap teljesen kiesik, de utána szeretném folytatni a fotózást ugyanolyan tudatosan, ahogyan azt eddig is tettem. Sokat gondolkoztam azon, hogy merre vezet majd az utam, eddig engem minden véletlenül talált meg. Lehet, hogy egy következő témával is így lesz.
Az is lehet, hogy a gyermek lesz egy hasonló „kattanás”, az ő szemszögéből mutatni meg a gazdaságot, a világot. Tudom, hogy ez majd ösztönösen jön.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy amennyiben lehet, szeretném átadni neki bár egy töredékét annak az érzésnek, annak a tapasztalatnak, amit én gyermekként átéltem. Ehhez meg szükséges az a környezet, az a miliő, az állatok közelsége, az erdő, a természet és az életfelfogás. Így tud kapni egy olyan alapot, ami számomra nagyon fontos volt, nekem sokat segített.
• Fotó: Szász-Bányász Anna
– Ha egy teljesen ismeretlennek mutatkozol be, hogyan határozod meg Szász-Bányász Annát, a fotográfust, az ő világát?
– Nehéz erre a kérdésre jól válaszolni. Elmondanám, hogy én csak úgy tudok fotózni, ha egy adott témának a megszállottja leszek, és azt tényleg kiismerem.
Csak akkor tudok hiteles anyagot készíteni, ha folyamatosan jelen vagyok.
Ezért sem olyan könnyű nekem most témát váltani. És ezért lehet akár a következő téma a gyermek, gyermeknevelés, mert abban benne leszek folyamatosan. Tudom, hogy lesz egy impulzus, ami ösztönből jön. És azt is tudom, hogy nem akarom elengedni magam, s éppen ezért is vállaltam el a jövő évre vonatkozóan két kiállítást.
