Nem tudom, gondolkodtál-e már azon, hogy milyen lenne a háború, ha nem a férfiak, hanem a nők esnének egymásnak állig felfegyverkezve. Hát én tudom a választ. Nem olyan, mint az igazi.
{hirdetes}
Tudniillik a nők nem tudnak állig fegyverkezni, rögtön rosszul éreznék magukat, mert nekik a fejük búbjáig kell, és még egy kicsit tovább, hiszen ott van a frizurájuk is, ugye. Aztán meg miféle fegyverzettel vérteznék fel magukat? Mit kezdjen egy nő egy íjjal, egy buzogánnyal, vagy egy szuronyos géppuskával? És hogy érezné magát terepszínű egyenruhában, vastagtalpú bakancsban és kislapáttal az oldalán? És mit kezdene egy olyan parancsszóval, hogy „Feküdj!”? Az teljesen elképzelhetetlen, hogy ilyenné vált volna a hadsereg, ha az idők kezdetétől nők lettek volna a generálisok és a közlegények egyaránt. De hát vannak női katonák, mondhatnánk, akik pontosan úgy festenek, mint a férfiak angyalbőrben. Persze, ez igaz, csakhogy ezek a lányok teljes mértékben a hím hierarchiára épülő rendhez igazodnak, korántsem a nőies ötleteiket próbálják kamatoztatni a seregben. Azért vannak ott, mert fiúsan viselkednek, és nem azért, mert kifejezetten nőiesek. Már kislány korukban szívesebben tologattak tűzoltóautót, mint babakocsit, virágminták helyett inkább koponyákkal díszítették titkos naplójukat, és a fára mászást inkább kedvelték, mint a kompótkészítést. Az ilyen amazonok azonban a női nem csupán kis hányadát alkotják. A többség szelíd természetű, elutasítja a fizikai agressziót, és kifejezetten undorodik a vérontás gondolatától is.
Akkor milyen is lenne az ő háborújuk?
Először is, szögezzük le, a háborújuk nem fiktív történelmi esemény, hanem a jelenben is zajló valóság. A nők folyamatos küzdelmet folytatnak. Egymással. Mitöbb, ez a küzdelem az utóbbi száz évben egyre csak fokozódott: rövid szoknyával, tűsarokkal, retiküllel, körömépítéssel, ránctalanítással és zsírleszívással. Az utóbbi évszázadban a szexuális vonzerő nyíltan áruba bocsátható termékké vált, így a lányoknak nem azt kell bizonyítaniuk, mint korábban oly hosszú ideig, hogy mennyire dolgosak és ügyesek, hanem azt, hogy szépek és divatosak. A múlt században a divat megvillantotta a demokratikus arcát, és a szexuális hatalomszerzés útját mutatta meg úgy, hogy az utat mindenki előtt járhatóvá tette. Kérem szépen, ezen az úton masíroz most a feltarthatatlan női sereg, és erőltetett menetben teszi próbára tagjait.
Emlékszem, néhány éve az esti híradót néztem, ahol bejelentették, hogy kivégezték Kadhafit, Líbia egykori teljhatalmú vezetőjét. Minden hírcsatornán ezt kezdték és végezték, és oly sokat ismételték a nevet, hogy az még a mellettem tébláboló lányok ingerküszöbét is kikezdte:
– Ki volt ez az ember? – kérdezte az egyikük, fakó hangon, mérsékelt érdeklődéssel.
– Egy diktátor – válaszoltam foghegyről.
Egy pillanat alatt megrázták magukat, és a képernyőre tapadt a tekintetük:
– Divatdiktátor? – estek nekem kórusban, felcsillanó szemekkel.
