Nevetni és bízni – Gondolatok egy vasárnapi mise közben

Mifelénk még járunk szentmisére, istentiszteletre, míg a világ számos részén egyre-másra ürülnek ki a templomok, elkoptak a közösségek. Külföldről hazatérő kolléganőnk gondolatai egy vasárnapi szentmisét követően.

Elmentem egy vasárnapi misére. Érkezőfélben-helyezkedőben voltak az emberek, a ministránsok a gyertyákat meg a terítőt igazgatták az oltáron.

Végignéztem a padokon. Volt némi kétségem, hogy az embereket tényleg a vegytiszta istenhit hozta volna ide (elnézést is kérek a kivételektől). Viszont annak az erejét érezni véltem, hogy hétről hétre

az emberek összegyűlnek, összekapaszkodnak úgymond, „itt vagyunk, együtt vagyunk, erre-arra botorkálunk, de hétről hétre megvagyunk”. 

A megtartó közeg – ha nem is egyértelműen közösség, hiszen városban vagyunk, a legtöbb ember nem ismeri egymást, csak látásból bólintanak egymásnak. Hétről hétre: egymás közege, ünneplő ruhában, megbocsátást kérve.

Pár évig Brüsszelben laktam, ahol minden utcasarkon, minden kis terecskén van egy gyönyörű templom. Régen nagyon vallásos vidék volt ez, mára kiürültek ezek az épületek.

Nincs közösség, nincs megtartó erő, nincs közeg. Kikopott. 

Egyszer láttam olyan tömeget, mint amilyen nálunk van, mondjuk, egy elsőáldozás alkalmával: az emberek nem fértek be a templomba, sokan az ajtóból kukucskáltak befele. Oda is mentem, hogy mi lehet ez. Lengyel mise volt, a lengyel bevándorló közösség havonta egyszer kibéreli a templomot. Nekik kellett az élmény, hogy együtt vagyunk, megvagyunk, összetartozunk.

Örömmel láttam, hogy a templomunkban ma zenekar van, gitár. El is bőgtem magam már az első éneknél. Szerencsére ki van vetítve a szöveg, én is buzgón énekeltem az első két sort, de aztán

összeszorult a szívem attól, ahogy a templomnyi ember rázendített. Tisztító bőgés volt.

Gyónni is bementem. Elmondogattam önsajnálattól terhes nehézségeimet, amire ugyan a pap bácsi csak annyit mondott, hogy imádkozzam el két üdvözlégyet, mégis nagyon jól esett. Visszatérve, végignéztem a tömegen megint. Előttem egy roma tinédzser fiú ült, modernre nyírt frizurával. Neki sem lehet könnyű az élete. Kicsit odébb egy anya, rángatózó sérült gyerekkel. Arrébb egy vastagon sminkelt arcú idősödő hölgy. A jobb szélen egy bámulatra méltó kedvességet sugárzó idős pár, szelíden.

Hirdetés

Egy-egy nagy gonddal kiválasztott nyári ruha, vasalt ing, ünnepi csokor virág is lélekemelő lehet.

Hetente egyszer kimosakodjuk magunkat, amennyire lehet, és eljövünk magunkat „megmutatni”. 

Alázat volt abban is, ahogy az ünneplő ruhás emberek sorba álltak gyónni. Mindenkinek van valami megbánni valója. Mennyi mindent hallgathat végig egy pap bácsi. Érték lehet ez a betekintés hétről hétre, évről évre ugyanazoknak az embereknek a lelkébe. De ugyanakkor teher is: hisz ő is mit tehet? Ő maga is része ugyanennek a közegnek.

Te csak bízzál karomban – mondja az Úr

– énekelte a gyülekezet a búcsúéneket, a templomból kifelé menet. Ember küzdj és bízva bízzál. Micsoda baromság – gondoltam egykor. Ma már nem ezt gondolom. Hanem azt, hogy tényleg jobb egyszerűen csak nevetni és bízni. Csakazértis. Hogy jó felé sodródunk. Közösen.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Asszonylét. Imádkozás.