NEMes MESÉK: Adj, király, katonát!

Volt egyszer a királyi idők kezdetén két óriási birodalom, amelyek szomszédosak voltak egymással, és ezekben két unatkozó király, akik, jobb dolguk nem lévén, állandóan torzsalkodtak. Az egyik birodalom neve Furfanglia volt, a másiké pedig Ostománia. Furfanglia királya szerencsés volt, mert gyönyörű és hisztis felesége mellé hajókötélből készült idegekkel áldotta meg az Isten, Ostománia királyának pedig hatalmas sereget és rengeteg szabad időt adott az Úr, ennek ugyanis eszébe sem jutott megnősülni.

Volt egyszer a királyi idők kezdetén két óriási birodalom, amelyek szomszédosak voltak egymással, és ezekben két unatkozó király, akik, jobb dolguk nem lévén, állandóan torzsalkodtak. Az egyik birodalom neve Furfanglia volt, a másiké pedig Ostománia. Furfanglia királya szerencsés volt, mert gyönyörű és hisztis felesége mellé hajókötélből készült idegekkel áldotta meg az Isten, Ostománia királyának pedig hatalmas sereget és rengeteg szabad időt adott az Úr, ennek ugyanis eszébe sem jutott megnősülni.

{hirdetes}

Ez utóbbi minden áldott nap a két birodalom mezsgyéjén fitogtatta erejét és csillogó ármádiáját, amit Furfanglia királya annak rendje és módja szerint meg is irigyelt, mivel neki nemigen volt serege.

Kimegy egy reggel Furfanglia királya, és átkiált a határon:

− Adj, király, katonát!

− Nem adok! – kiáltott vissza a másik, és kirobbant belőle a nevetés, mert azt hitte, hogy viccel a kollégája.

− Ha nem adsz, szakítok! – rikácsolta emez. Na de erre le is esett volna a lováról Ostománia királya, olyan kacagásba kezdett, de szerencséje volt, hogy az apródjai megtámasztották két oldalról.

− Szakíts, ha tudsz! – mondta elfúló hangon, és a térdét csapkodta jókedvében.

Hirdetés

− Ez egyszer meg is fogadom a tanácsodat – gondolta magában Furfanglia királya, azzal hazavágtatott, és szakított. Mármint a feleségével.

Jaj, jaj, lett ebből óriási csetepaté és sírás, de a király hajthatatlan maradt, és a királyné, hogy borsot törjön még távollétében is a volt férje orra alá, áthurcolkodott a határon az ellenséges birodalomba. Itt is folytatta a sírást, patakokban folytak a könnyei, de ez bizony nem nagyon hatotta meg Ostománia királyát, csak annyira érdekelte a nő, mint a gatyakorcát a részleges napfogyatkozás.

De nem így a hadsereg fővezére, akinek a szívét megpuhította az asszonyi könny és a hosszas semmittevő várakozás, s vigasztalgatni kezdte a szépasszonyt, kezdetben édes szóval, majd kétszemélyes rózsaszínű tervekkel. A fővezér tehát alaposan bezsongott, s annyira elvette az eszét a szipákoló exkirálynő, hogy a sorozatos meggondolatlan ígéretei egyikében azt mondta, hogy a világon bárhová elkísérné őt. Azon az éjszakán egy álomkönnyű lepke szállt ki az asszony fejéből, és meg sem állt Furfanglia királyi hálószobájáig, ahol begubózott a férj szőtte álmok fonalába.

Reggel a férj egy néhány soros levelet írt volt feleségének, melynek lényege az volt, hogy régi hitvesként visszavárja őt az üres palotába. Az asszony pakolt is azon nyomban, de pakolt a fővezér is vele együtt, mert egy igazi lovag elkíséri szívének asszonyát a világ végére is, nemhogy a szomszéd országba. És pakolt az egész hadsereg, mert milyen katona az olyan, aki nem megy el a vezérével akár a világ végére is. Így történhetett meg az, hogy Ostománia katonái másnap felesküdtek Furfanglia királyának, aki vigyorogva mustrálgatta az imponáló sereget, és nagyvonalúan elnézte, hogy fővezére a királyné körül legyeskedik.

A következő hajnalon Furfanglia serege felsorakozott a határnál, vele szembe állt Ostománia őrjöngő királya, aki a haját tépte dühében:

− Adj, király, katonát! – üvöltötte magából kikelve.

− Mehetünk – szólt csendesen a fővezéréhez Furfanglia királya. – Nincs már ennek esze a játékhoz. Igaz, nem is volt soha.