Nevezzük nevén: pasizás mint új fejezet

Hát igen… és ebben a „hát”-tal való kezdés minden sutasága benne van. Válások sorozata után (elváltam, leváltam) negyvenes éveim végén szembenézek az ismerkedés és a „pasizás” új fejezetével. Igen, először az általános szóhasználat, az ismert megfogalmazás jutott eszembe: társkeresés.

A helyzet megragadását, szavakba öntését egy következő pillanatban már felül is írtam.

Mert érettségem minden józanságával tudom, hogy most még annyi sebet hordozok magamban az elmúlt húsz évből, hogy csak fél emberként tudnék jelen lenni bárki mellett. Menekülésből – csak azért, hogy ne legyek egyedül – pedig tisztességtelen játszmának tartom. Nem azért hagytam, hogy fájjon és viseltem az önmagam szembesülésével való keresztem, hogy ezt semmibe vegyem. Tartozom magamnak és Istennek ennyivel.

Később a „fiúzás” jutott eszembe, de hát ez mégsem lehet, hiszen én sem vagyok már mai csirke, aki lányos virgácsokon rohangál a tyúkudvarban még két kört.

Szóval ráeszméltem, hogy egy darab érthető szó-val nem tudom illetni ezt az állapotot, amiben vagyok. Mert hiszen mindig nagyon szerettem flörtölni,

kedvemet lelem abban, ha nőnek érezhetem magam attól, hogy egy férfi elismer és felemel.

Ha elmosolyodnak a szoknyám suhanásától, vagy követik a magas sarkú cipőm kopogását. Persze mindenféle alpári túlzások nélkül. Elegánsan, nagyvonalúan. És egész biztos, hogy lágyabb, ringóbb csípőemeléssel teszem meg a következő lépéseket.

Így hát a pasizás pástjára léptem. Na de hol ismerkedjen egy magamfajta, kisvárosi érett nő,

aki sajnos vagy szerencsére tisztában van azzal, hogy milyen kompromisszumokat tud bevállalni, és miket nem. Aki sajnos vagy szerencsére tud egyedül lenni és nem ijed meg ettől.
Hirdetés

Aki ezen a nyáron jobbára meszelt vagy ajtót festett, ha kedve volt hozzá. De csavarozó gépet még nem vett magának, így hát nem vert újabb szegeket a falba.

Elkeseredetten nyugtáztam, hogy nincs hol. Se kultúrkocsma, se társasági tér a magamfajta negyveneseknek. Közösségi rendezvények sincsenek így járvány idején. Azt hiszem jócskán meggyűjtöttem a magam baját.

Maradt a társkereső oldalak széles választéka. Ahogy belepillantottam, megkerestem ezeket az oldalakat, kétségbeestem. Hiszen én most nem társat keresek. Játékot, szórakozást, szenvedélyt. Az átmenet könnyedségét. És a szerelem szenvedélyét, az pedig bárhol kialakulhat, igaz? Akár egy közösen eltöltött vonatút alkalmával is. Bárhol, bármikor. Döntöttem,

mégsem írhatom a profilomba, hogy keresem azt a férfit, akivel együtt megöregedhetek. Már a szavakkal is becsapnék valakit.

Végül semmilyen hagyományos társkereső oldalra nem regisztráltam. Csakhogy… parlagon mégsem maradhat az ember nője, és mert sokat vagyok fiatalok között, és mert igazán kíváncsi kóbor lélek vagyok. Szóval szembejött velem a Tinder. A tinder, ami nem más, mint egy okostelefonokra kitalált társkereső alkalmazás. Zsargon nevén „húspiac”. Nálam egyszerűen csak egy újabb lehetőség az ismerkedésre. És igen egy újabb kísérlet önmagam határainak a feszegetésére. Szóval, kész őrület, hogy milyen szociológiai és emberismereti kaland. De erről majd később, most kevés a szó mindehhez. Kevés a szó, mert ahány ember, annyiféle ismerkedési téblábolás. És nem is olyan egyszerű dolog az ismeretlenben elkezdeni a virtuális beszélgetést: tekintet, illatok és élő rácsodálkozás nélkül. De minderről és a tapasztalataimról való mesélés legközelebbre marad. Mert a Tinder megér egy estet.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock