Sokszor vagyok büszke arra, hogy nő vagyok. Főleg, mikor a tükörbe nézek.

Lilla 14 éves, könyvmoly, mondja, s én tudom róla. Mindig úgy találkozunk, hogy megkérdezem, hogy most épp mit olvas, ő pedig igazi recenzor módjára összesít, felvezeti a témát, és röviden elmondja a sztorit, majd azt is, hogy ő, személyesen hogyan kapcsolódik ehhez. Lilla nem félénk, inkább megfontolt, csendes, szemei mindig nyitva, hogy engedjenek be a világból minél többet. Ebben a csendességében ültünk le, köröttünk az épp álmosszeműen nyújtózkodó természet.

Lilla is épp ilyen ébredező nő. Fizikailag a legerőteljesebben a nemi szervében érzi, hogy ő nő, de – főleg, amikor boldog –,  az arcára ül a nőiessége. 

Az, hogy valaki mitől nő – nehéz kérdés. Nehéz, hogy úgy válaszoljon, hogy nem állítja szembe a férfiakkal magát, és ez a fiatal nő mégis ezt teszi.

Ő a teste miatt nő. A gondolatai, az érzései, a kifejezésmódja és az öltözködése árulja el róla ezt. És ő erre roppant büszke. És hálás a természetnek azért, hogy megadta azt az erőt, amitől benne fejlődhet egy gyerek,  hogy a teste ezt a csodát képes neki megadni, hogy majd szüljön egy új életet. Ezt Lilla ragyogó szemmel és őszinte csodálattal mondja. Majdnem olyan erővel, hogy én magam is újra megkívánok még szülni (aztán gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot).   

Attól is nő, hogy menstruálhat, hogy nőnek a mellei, és hogy van ez a test, amivel nincs mindig megelégedve. Kérem, hogy mondja el, mit nem szeret a testében, és mit nem a tulajdonságaiban. Nem szereti a combját, a vádliját és az orrát. Nem szereti a beszédhibáját, a néha feltörő gátlásait és a félénkségét. De tudja, és ki is fejezi, hogy ez is hozzátartozik a valójához.  

Szereti az arcát, az arcát megpöttyöző vidám szeplőket, és szereti a most már hosszú haját. Ezekhez optimizmus, bölcsesség, erős empátia és finom érzékenység társul, amelyeket kifejezetten szeret és magához is ölel. 

Izgultam feltenni neki a kérdést, hogy volt-e már olyan, mikor nem volt nő. A választól izgultam, hogy vajon ennek a szépen sarjadó lánynak van-e ilyen tapasztalata. Gondolkozott rajta és egy kisgyerekkori élményét húzta elő. Akkor még rövid, fiús volt a haja, járt néptáncra, és az oktató fiúnak nézte, meg is szólította, hogy ne álljon két fiú egymás mellett, és nem esett jól kimagyaráznia, hogy ő tulajdonképpen lány. Nem szerette a rövid haját, most is, ha visszanézi a gyerekkori képeit, ez az, amit kifejezetten lát: a fiús haját, sokszor magát is annak. Most hosszú, és ez őt örömmel és büszkeséggel tölti el. 

Lilla néha nem akar nő lenni.

Mert fél a még ismeretlen menstruációs görcsöktől és – noha izgatottan várja, de mégis fél – a szüléstől. Az osztálytársai már mindannyian menstruálnak, így az ők élménybeszámolóira támaszkodik, tudja, hogy fájdalmas lesz, tudja, hogy ilyenkor majd több csokit fog enni. Ez a tudás nyitottsággal párosul, tudja azt is, hogy ez nála majd másképp is történhet. 

Melegség jár át, mikor arra a kérdésre, hogy mikor volt igazán büszke az ő nőiségére, majdnem rögtön vágja rá, hogy ő gyakran az, főleg amikor a tükörbe néz. Büszke a testére, hogy készül a menstruációra, a majdani szülésre. És nagyon büszke arra, amikor szép ruhát hord, mert ezáltal is ki tudja fejezni azt, hogy épp hogy érzi magát. 

Büszke az érzékenységére, és arra, hogy ki tudja fejezni és fel is vállalja érzéseit.
Hirdetés

Itt meg gyorsan én lettem büszke Lillára, és kicsit keserűen gondoltam vissza az én kamaszkoromra, hogy bezzeg én nem voltam hajlandó szeretni, és épp ezért felvállalni sem nagyon, hogy mit érzek. Büszkeséget éreztem, hogy mellettem ülve ez a lány az összes 14 évével ilyen erősen tudja ezt kimondani, és hogy megengedtem magamnak itt és most az érzést, hogy példaképem lehessen egy 20 évvel fiatalabb lány. 

A nőiességét gyerekkorában még bántották azzal, hogy azt mondták, hogy a lányok sírósak, a fiúk meg erősek.  Lillát ez zavarta, zavarja most is. Hiszen miért baj az, hogy sírós valaki, és miért csak a lányok lehetnek azok? Meg a lányok miért ne lehetnének erősek, ugyanúgy, mint a fiúk? Meg szerinte a fiúk is sírhatnának bátran. 

Lilla azért nő, mert női teste van, és mert női lelke van. Mert megvan a testében a lehetőség, hogy egyszer majd új életet adhasson, és mert a lelke ki tud fejeződni a csodálatos teste által, ami csak az övé.

Tud érezni, és azt ki tudja, és ki is akarja mutatni. Lilla aláhúz: ez nem jelenti azt, hogy a fiúk nem tudják mindezt megcsinálni. Az viszont, hogy a lányok színesebben, választékosabban tudnak öltözködni, úgy tűnik, hogy előjog. Neki ez fontos, egy felület, amelyben a ruhadarabok is beszélnek, ha az ő csendessége amúgy nem beszél: épp vidám, vagy csigaházba húzódna, épp szomorú, vagy beszédes – neki a ruhák segítenek beszélni.  

És valóban: másnap Lilláék a templomba készülődnek. Apa, szerinted ez így milyen?” – kérdezi Lilla, miközben megáll, és várja, hogy az édesapja végigmérje a ruháját, és véleményt mondjon. Jó” – nyugtázza az Édesapa. Ezután a kabát-dzseki kérdés merül fel: a farmer jobban menne, de esik az eső, így muszáj az esőkabát. A helyzetet egy külsős hozza, én,  ugyanis felajánlom az én – még nekem is – túlméretes, de épp ettől igazi elegáns-vagány hosszú esőkabátomat. Lilla örül, Édesapja megállapítja, hogy ez a legjobb választás. Lilla boldog, látszik rajta. És én jól tudom, hogy ugyan nem a ruhától lesz boldog, de valóban: az a kabát a csilingelő lépéseit még csilingelőbbé teszi. 

Cikkünk a Nőileg magazin 2021. júniusi lapszámában jelent meg.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock