Orendi István: Táncházba vinni a jövendőt is

Nem igazán szeret interjút adni, mégis szinte minden mondatához kedves mosolyt társít. Orendi István öt éve vezeti gyakorlatiasan és szerény alázattal az Udvarhely Néptáncműhelyt, s a hatalmas sikernek örvendő Erdélyi Táncháztalálkozók szervezése révén ma már talán azok is ismerik őt, akik nem feltétlenül a népzene és a néptánc szerelmesei. Tervekről és küldetésről, valamint az újonnan alakult Hagyományok Háza hálózatról kérdeztük. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin áprilisi számában jelent meg.)

Öt éve vetted át az Udvarhely Néptáncműhely vezetését. Mit vártál az első évektől, magadtól?

– Amikor átvettem a Néptáncműhelyt, munkakönyves alkalmazásban – úgy emlékszem – öt lány volt, és volt néhány bedolgozó fiú. Ebből a helyzetből kellett építenem egy csapatot. És itt nem egy jó tánckarra gondolok, hanem valódi csapatra, beleértve az irodai munkákat is. Ezt vártam el magamtól, és az első egy-két-három év építkezéssel telt el.

– A második az volt, hogy a közönségszám, az előadásszám növekedjen, de olyan céljaim is voltak, hogy térjünk vissza műfajilag a néptánchoz. Főleg, miután az első periódusban azt tapasztaltam, hogy nem nagyon akarnak néptáncosok hozzánk szerződni. Ez is cél volt, hogy az Udvarhely Néptáncműhely – függetlenül attól, hogy itt lakik-e a potenciális jelentkező, vagy éppen Szovátán vagy Borszéken – vonzó legyen számára. Ha csak az utolsó alkalmazásra gondolok, elértem ezt a célt, Csíkszeredából jött át egy lány. Van egy nagyon lelkes csapat, vannak olyan előadásaink, ahol most már a színvonal is jó, közönség is van. A műhely újra ismertté vált, és látható, hogy ezt a műfajt fogjuk követni.

A magánszférából jössz, mérnöki végzettséggel, marketingigazgatói múlttal. Miért váltottál?

Közel 25 éve tagja voltam – és hála Istennek, ma is tagja vagyok – a táncházmozgalomnak, és úgy éreztem, picit többet szeretnék adni, bizonyítani, mint amennyit addig valamelyest passzív tagként tettem. Udvarhelyen azt láttam, hogy van egy válságban lévő táncegyüttes, és mindebből alakult ki egy olyan döntés, hogy megpróbálom.

A táncházmozgalom iránti érdeklődésed mikor, hol kezdődött?

Szerintem mindig bennem volt, még akkor is, amikor még nem volt fogalmam róla, de az egyetemi évek alatt engedtem kibontakozni. 1992-ben, két Jocó hatására. Az egyik Szász Jocó volt, az Üsztürü zenekar alapítója, akivel egy bentlakásban laktunk, és látva, hogy ő milyen hatalmas lelkesedéssel csinálja ezt, nagy hatással volt rám. A másik pedig Both Jocó, aki osztálytársam volt, és az Ördögtérgye Néptáncegyüttest hozta létre húsz éve. Ő mint közeli barát győzködött sokat, hogy olyan jó a táncház, menjek s nézzem meg. Így lettem táncházas. Nehezen ment az elején, hogy miként lehet összeegyeztetni a lépést, a zenét és hogy a nőre is figyelj, de a sok próbálkozás beszippantott.

– A furulyázás pedig egy átunatkozott vizsgaidőszakban indult. A szobatársamnak volt egy furulyája, elkezdtem fújdogálni. Nem a parasztfurulya érdekelt először, volt egy periódusom, amit nagyon szeretek, bár 2001 óta kiestem belőle: a reneszánsz zene és tánc. Eljártam kurzusokra, dokumentálódtam, tanultam, nagyon komolyan foglalkoztam ezzel. Közösen vezettük Kolozsváron az Amaryllis együttest, sőt, a rendezvényszervezés első lépéseit is ott tettem meg, fiatal egyetemistaként. A régizenéből aztán fokozatosan kivonultam, most már csak élvezője vagyok egy-egy jó előadásnak, koncertnek. És hát ami megmaradt, az a pásztorfurulya és a népzene.

– Ezt kitől tanultad?

Autodidakta módon, táncházzenészektől. Séger Feri volt a legnagyobb segítségem, illetve adatközlőktől, Gyimesbe rengeteget jártam, Moldvába kevésbé, de megvoltak a személyes kapcsolatok az adatközlőkkel, akiktől sokat tudtam tanulni. És gyűjtésekből, szakkönyvekből, ahonnan lehetett, igyekeztem „összelopkodni” ezt a tudást, amit most magamnak tudhatok.

Az Udvarhelyen megrendezett Erdélyi Táncháztalálkozó 2017-es és 2018-as rendezvénye is – szó szerint – hangos siker lett. Minek köszönhetően?

2014-ben olvastam, hogy 1978 szeptemberében volt Székelyudvarhelyen az első táncháztalálkozó. És már akkor elkezdtem gondolkodni, hogy még van négy év, két év alatt felépítem a csapatot, és utána elkezdek azon dolgozni, hogy amikor ennek a negyvenedik évfordulója lesz, meg kell ünnepelni valamilyen módon. Csakhogy az események felpörögtek, és már 2017-ben megszerveztük. Merthogy 2016-ban megkeresett a Hagyományok Háza főigazgatója, Kelemen László, hogy a stratégiájukban benne van egy Kárpát-medencei hálózat kiépítése, és hogy szálljak be ebbe.

Kicsit ódzkodtam, mert tudtam, van egy munkahelyem, ahol nagyon kemény építkezés folyik, meg fogom bírni még azt is? De valami azt mondta, hogy ha egy ilyen ügyre kérnek fel, akkor azt el kell vállalni.

– És úgy felpörögtek az események, hogy már 2017-ben megvalósult. Ez azért nagyon fontos, mert a Hagyományok Háza egy nagyon komoly szakmai hátteret tud nekünk biztosítani, és erőforrást is akár, én nem csak pénzre gondolok. Szerintem azért lett jó a táncháztalálkozó, mert eleve ilyen a mozgalom. 125 körül volt a zenészek száma, akiknek szerepük volt, de szombaton több mint 1200 embernek biztosítottunk vacsorát. Ezek csak azok, akik zenéltek vagy táncoltak, de mindenképp több ezer látogatóról beszélünk. Persze ebben a vele párhuzmosan zajló Udvarhelyszéki Gyümölcsfesztiválnak is szerepe van: hasonlók a törekvéseink, értékeket próbálunk menteni, őrizni, ápolni vagy egyszerűen csak továbbadni. Ezért egymást erősíteni tudjuk.

Mi a Hagyományok Háza hálózatnak a célja, lényege?

A meglévő, jól működő dolgokat valamilyen szinten szervezettebbé tenni, például a gyűjtéseket és azok digitalizálását. Mivel ez is nagyon fontos feladata a hálózati tagoknak: megnézni, még hol lehet gyűjteni, vannak-e olyan régi gyűjtések régi adathordozókon, amiket meg kell menteni a pusztulástól. Emellett különböző rendezvények szervezése, kapcsolatteremtés az anyaországi és a határon túl működő szervezetek között, ugyanakkor elindítani új rendezvényeket, megnézni, hogy az oktatásban is hogyan lehet együttműködni, hiszen a mozgalom egyik legfontosabb része az oktatás. A hálózat ezt hivatott felvállalni.

Orendi István az udvarhelyi Művelődési Házban

– Tavalyig négy ember próbálta az erdélyi hálózatot koordinálni, idén azonban az a döntés született, hogy stratégiai szervezetekre építkezzen a Hagyományok Háza, és ezzel megpróbáljuk lefedni Erdélyt. Konkrétan tíz olyan civil szervezetről van most szó, amellyel a Hagyományok Házának már régóta kapcsolata van, Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig szét vannak szóródva. A táncháztalálkozó talán a legjobb példa arra, hogy ezek a tagszervezetek – ha nem is mind a tíz – aktív szerepet kapnak.

Hogy látod, merre tart most a táncházmozgalom?

Hogy felfelé vagy lefelé, azt nem tudom megmondani, de határozottan jó irányba. A táncházmozgalom Erdélyben 1977 februárjában indult, nem tudni a dátumot, de csütörtök volt, és a kolozsvári bábszínház klubterében szerveztek egy táncházat. Már abban az évben elindult több erdélyi városban, ugyanakkor nagyon fontos mérföldkő volt az első táncháztalálkozó megszervezése is Székelyudvarhelyen, 1978-ban. Meg a Kaláka-mozgalom, a betiltás… Aztán a 90-es években kapott egy hatalmas új lendületet. Én tulajdonképpen abba cseppentem bele. A lendület kicsit alábbhagyott a 90-es évek végére, nagyon eltűntek akkoriban a zenészek, gyakorlatilag pár másodperc alatt felsorolható, hány zenész volt akkor Erdélyben. A táncházak akadozva működtek, a 90-es évek óta egyetlen táncház működik heti rendszerességgel, töretlenül, a marosvásárhelyi. Aztán pár éve ismét nagy reneszánszát éli a mozgalom, például ahhoz, hogy az erdélyi zenészeket felsoroljam, külön interjú kellene. Hála Istennek, rengetegen vannak, és nagyon nagy munkájuk van az utánpótlás nevelésében.

Melyek a hosszabb és rövidebb távú terveid?

Ha a néptáncműhelyes terveimet nézem, erősítenem kell a rendszert, ami nagyon nehéz lesz. A viszonylag kis létszámkeretből adódóan nálunk egyetlen személy sérülése nagyon nehéz helyzetet teremthet: nem mindegy, hogy 25 emberedből esik ki egy időszakosan, vagy 12-ből. Ezt kellene valahogy stabilizálni, és ugyanezt a kisegítő személyzettel is. A Kaszaj Egyesülettel összefonódva minden rendezvényen a népzenét és néptáncot próbáljuk megszerettetni emberekkel, és azáltal, hogy van táncház, gyerekoktatás stb., sokkal több emberhez eljut a néptánc, illetve nagyobb eséllyel kerülnek ki olyanok, akik majd hivatásos táncosként szeretnék folytatni a pályafutásukat. Heti 5-600 ember jön el a rendezvényeinkre, és itt nem a színpadi előadásokról beszélek – több mint 200-an járnak gyermektáncoktatásra, száznál többen népzeneoktatásra, de van gyerek- és felnőtt-táncház, néptáncoktatás felnőtteknek, mesefoglalkozás…

Ha a Hagyományok Háza hálózatáról és azon belül Erdélyről beszélünk, én azt szeretném, hogy Udvarhely legyen az egyik legmarkánsabb vonala ennek. Szeretnénk, hogy ennek legyen egy székháza is. És erről nagyon előrehaladott tárgyalásaink vannak. Itt konkrétan a Stúdió mozi épületéről van szó, ezt úgy kellene átépíteni, felújítani, hogy a meglévő rendezvények – a mozivetítések és a Székelyföldi Filharmónia hangversenyei – is tovább éljenek, de ha kell, akár a színház is tudjon ott előadásokat tartani. Miért ne lehetne itt is egy kis erdélyi Hagyományok Háza? Ahol helyet kap a Néptáncműhely, különböző oktatási programok, rendezvények. És úgy gondolom, van egy épület, ami nincs kihasználva.

Ugyanakkor nagy tervem, hogy a népzeneoktatást intézményesítsük – nem tudom, az intézményesítés a megfelelő szó-e erre, de hogy ne rajtam álljon, hogy van-e vagy nincs. Ezt szeretném.

És a többi tevékenységre is. Ez a hosszú távú célom: bármi, amiben benne vagyok, és működik, ne álljon meg, ha én kiesek. Mindannyian mulandók vagyunk. Nem az a fontos, hogy az első táncháztalálkozót ki szervezte, de még az sem, hogy ma ki szervezi, hanem az, hogy tíz év múlva ki fogja megszervezni.

Fotók: ifj. Haáz Sándor