„Övék már az egész világ, mégis visszatérnek”

Az elmenés vs itthon maradás témában sokszor, és sokat értekeztek. És most, hogy kiürültek a gólyafészkek, számomra (is) újra aktuális. Az tiszta sor, hogy mi a jó az itthon maradásban. Az ember elmegy a kisboltba, vannak egyrészt helyi ízek, brünzoajka, tejes kifli, szána. S melléjük a néni, aki elmondja, hogy ez a vaj is nagyon finom, s csak 7 lej 50 bani.

A könyvesboltos, akinek a kiskutyáját minden nap meghajkurásszák a gyerekek az üzletben,  legyint: nem megy a kártyás fizetés. Be tetszik aztán hozni. – Azzal zsebre vágom a hitelre vásárolt könyvet, vigyorgok, és arra gondolok, itt számítok.

Az is tiszta sor, hogy mi a jó a külföldben. Tisztaság, high-tech, rendezett buszok. Mosolygó, hatékony közhivatalnokok. És az érzés, hogy ha senkit nem ismerek a kórházban, akkor is jó ellátást kapok. Na meg persze a nagyobb fizetések, az, hogy jó eséllyel anyagi, földi javakból többet megengedhetek magamnak.

Úgyhogy a kérdés nagyjából leegyszerűsödik oda, hogy

mennyit ér az, anyagi javakban számolva mondjuk, ha egy 15 perces városi séta alatt találkozom három ismerőssel. Akik tudnak rólam, és akikről én tudok.

Akikkel, ha nem is vagyunk éppen haverok, azért kicserélünk olyan infókat, hogy hova érdemes menni nyaralni, és a gyerekeknek ruhát venni.

A gyerekek, ugye. Itthon: biztonság. Értékrend. Egyértelműség. Külföld: talán lehetőség. Talán néhány olyan lecke kimaradása, amit nem kell feltétlenül megtanulni.

Értékrend, igen, de olyan, amely számomra is félig idegen. És amiből ki is lehet maradni, bevándorlóként. Lehet például szidni. Opcionális. Itthon valahogy kézzelfoghatóbb ez az értékrend, és a korlátok (jelzik ezt a ránk szegeződő tekintetek). Amelynek valamilyen szinten, talán nem is tudatosan, mindenki igyekszik megfelelni. Több-kevesebb sikerrel. Olyan puha, meleg dolgot ad, mint egy kényelmes identitás. Büszkeség, amikor valami – az értékrendeknek megfelelő dolog –, összejön. Szégyen, amikor kilóg a lóláb, és nem sikerül belesimulni azokba a bizonyos értékekbe. És az ember azért mindig egy kicsit kilóg. Az öndefiníció lehet, hogy egy harc a külföldön felnövő gyerekeknél. Mert ugye, kevésbé egyértelműek a határok, a modellek, a mihezképest. Ugyanakkor kilógás esetén is kevesebb a stressz. 

Hirdetés

Egy újdonsült kedves ismerős az első beszélgetésünkkor mondta:

a 30-as korosztályból valószínűleg mindenki szembetalálkozott legalább egyszer ezzel a menni vagy maradni kérdéssel. Nem véletlenül vannak román feliratok az autópályák pihenőiben távoli országokban is.

Egy adott ponton azonban el kell dönteni, hogy itt, vagy ott. Hogy az ember elkezdhessen építkezni.

Igaza van, gondoltam akkor, letaglózva. Aztán azóta eszembe jutottak a gólyák. Mi van, ha nem kell eldönteni. Ha az ember nem mond le a nagyvilágról, a melegebb éghajlattal járó előnyökről, de azért pontosan tudja, hogy hol a helye, hol tanulnak meg repülni a gyerekei. Ha a gólyák ki tudták találni, miért ne lehetne ez alapján élni nekünk is. Gryllus Vilmos dalban apropóz: „Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.”

Kiemelt kép: Shutterstock