Nem leszek kevesebb attól, ha tévedek

Fiatalon ritkán foglalkozunk azzal, hogy mennyi zöldséget eszünk, iszunk-e elegendő vizet, vagy alszunk-e nyolc órát. Gyorsan élünk, mindent kipróbálunk, folyamatos pörgésben vagyunk. Ahogy mondani szokták, semmi nincs ingyen, és az árat meg kell fizetni. A test jelez, mindenre reagál, s ha süket fülekre talál, akkor kegyetlenül odacsap. De a mi érdekünkben.
Hirdetés

Az egészségem felértékelődött az elmúlt évek során. Bár a fizikai jóllét alap kell legyen, én elsősorban a lelkiekre esküszöm. Hogy miért? Ennek hosszú a története. Mégis minden, amit fejlődésnek nevezhetek az életemben, az besűrűsödött három évbe. Három kőkemény évbe, mialatt az érzelmek és a testi hogylét mindenféle szintjét megjártam. Voltam egyszerre önfeledten boldog és életunt. Kívülről nézve a testem tökéletes állapotban volt, én mégis azt éreztem, hogy mindjárt feladja a harcot.

Mindenáron pörgés

Mint a legtöbb fiatal nő, én is mindig pörögtem. Új célok, világmegváltó tervek, „tökéletesség” jellemzett, bár mindez csak álca volt. Folyamatosan edzettem, kozmetikushoz jártam, és anyagi lehetőségeimhez mérten, igyekeztem a nemzetközi ruhamárkák darabjait viselni. Mindegy, hogy épp Angliában mosogattam, vagy itthon működtem újságíróként: a „tökéletesség” lételemem volt. Mindenben, amit csináltam. Nem számított, hogy a testi- vagy lelki egészségemet vágom tönkre. Olyan voltam, mint egy 21.századi, két lábon járó státusszimbólum.

Az életemet aszerint rendeztem be, ahogyan a Z-generációs társadalom elvárta tőlem.

Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy én hol vagyok ebben a történetben. A külvilágból merítettem az önbizalmamat, és nyilvánvalóan ez volt a legnagyobb hülyeség, amit egész életemben tettem. De mivel nem tudatosult bennem a negatív oldal (vagy csak ügyesen elnyomtam) úgy voltam vele, hogy ez rendben van. Az évek gyors ütemben teltek, majd egy átlagos vasárnap délelőttön az életem örökre megváltozott.

Az állandó szorongás, a csontig hatoló félelem a mindennapok részévé vált, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Rengeteg orvosi vizsgálat, álmatlan éjszaka és sajnálkozó pillantás vezetett el odáig, ahol most vagyok.

Rettegett diagnózis

Igen. Csak úgy a semmiből, teljesen váratlanul pánikbetegséggel diagnosztizáltak. Szó szerint, többször is kicsúszott a lábam alól a talaj, és a saját testem tartott rettegésben.

Szédülés, fejfájás, remegés, ájulásérzés, halálfélelem… Csak néhány tünet azok közül, amelyekkel éltem és élek még sokszor ma is. 

A testem ellenem fordult, nem hallgatott rám, és kivette az irányítást a kezemből. A sötét gondolatok és a démonok átvették a hatalmat. Az első reakció nyilván a tagadás volt. Majd jött az elterelés és végül az elkerülhetetlen feladás. Az egészségem teljesen gallyra ment: lefogytam-, egész nap csak aludtam, mégis olyan fáradt voltam, hogy semmihez sem volt erőm. Mindenem fájt, ezért nem sportoltam. Nem tudtam gondolkozni, ezért idővel a munkát is feladtam. Minden reggel úgy keltem fel, hogy az életemnek nem igazán van értelme, hiába van meg mindenem, mert fizikailag nem éreztem jól magam a bőrömben.

Ha egyedül maradtam, csak sírtam. Ököllel vertem az asztalt, s általában a földön fekve, a plafont bámulva ért véget a dühöngés.

Hiába erőltettem meg magam, semmi nem segített. Mindent átértékeltem. Ami azelőtt fontos volt, már egyáltalán nem tűnt annak. Voltak jobb- és rosszabb napok, de a pánikbetegség egyik heppje, hogy az ember annyira csak a testi tünetekre figyel, hogy elfeledkezik arról, ami a háttérben van. Mert a pánik csak egy tünet volt. Reflektálás arra, hogy mennyi mindent megtettem, amit igazából nem is akartam. Mivel az évek alatt nem figyeltem oda erre, a sors vagy hívjuk bárminek: úgy döntött, jól képen töröl, és padlóra küld, hogy végre észrevegyem magam. „Hála” a pánikbetegségnek, az életem egyetlen szegletében sem leltem már örömöt. Az örökös aggódás egy újabb rosszulléttől, a haláltól teljesen elvette a figyelmem.

Szeretném azt mondani, hogy egyszer csak csoda történt. Kisütött a nap, és minden rossznak vége szakadt, mint a mesékben. Hogy csodás gyógyulásról számolhatok be. De nem. 

Évek alatt ment végbe a leépülés, ezért a felépülés is hosszú időt vesz igénybe.

Hirdetés

Nehezemre esett segítséget kérni, vagy egyáltalán elfogadni a gondolatát annak, hogy szakemberhez kell menni. Nem éreztem magam ugyan dinkának a pszichoterápián, de eleinte ott is csak azt mondtam a dokinak, amit hallani akart. Visszanézve pedig hülyeség volt nem előbb menni. Az emberek nem szeretnek erről beszélni, talán félnek, hogy nekik is van hasonló gondjuk. Ezért inkább terelnek. Pedig

szakszerű segítség nélkül ma nem itt tartanék. 

Ennek köszönhetően szentül hiszek abban, hogy a legtöbb testi fájdalom valamiféle kivetülése a döntéseinknek, elnyomott érzéseknek, a terheknek, amit magunkra pakolunk. Amitől félünk, ami megijeszt. Szégyen vagy sem: én bebuktam a feladatot. Tönkre kellett tennem az egészségemet, és újra felépítenem mindent ahhoz, hogy azt az életet éljem, amit én szeretnék.

A megbékélés a kulcs

Hogy most tökéletes-e az egészségem? Vagy az életem? Közel sem. Az a különbség, hogy mindezt már tudom, és ami még fontosabb: elfogadtam. Hogy nem vagyok robot, mert rendelkezem egy lélek nevű dologgal is.

Hosszú hónapok és évek teltek el, amíg rájöttem, hogy igazából mire kellene figyelnem azért, hogy a testem egyensúlyba kerüljön. Félelmetes tapasztalat volt, alig 25 évesen. De minden jó, ha a vége jó. Lépésről lépésre kell haladni. S ahogyan életem egy-egy részében sikerült elfogadni azt, hogy a hiba és a kudarc is rendben van: úgy a tünetek is enyhültek.

Csak azért nem leszek kevesebb, mert tévedek. 

Igazi földbe döngölős tapasztalat a pánikbetegség, s egyetlen elvárás sem ér annyit, hogy még egyszer ezt tegyem magammal. A döntést én hoztam meg, és vállalom a felelősséget. Az öregeknek igazuk volt, amikor azt mondták: az élet megtanít majd. Most kezdem érteni, hogy ez igazából mit jelent.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Pánik. Ne rettegj: van kiút!

Hirdetés