Péter Beáta: A csetlő-botló embert keresem

Érzékenyen lát és láttat, keserédes történetei rendszerint a derű felé kanyarodnak. Az embernek családja van, szomszédai… boltba is kell járni, közben meg csetlik-botlik. Ahogyan Péter Bea is a hétköznapokban. De ennek is megvan a maga bája. Csíkszeredai kolléganőnk, a Liget portál, a Székelyhon és az Előretolt Helyőrség újságírója elképzelt életeket, sérelmeket és ¡lmokat sző egybe a gyakran megmosolyogtató valósággal, lélekkel teli tárcái a Varjúvár kiadó gondozásában jelentek meg a napokban. Arra kértük – kivételesen – önmagáról meséljen, és arról, miként tesz az írás (és olvasás) jobb emberré a mindennapokban.

Ez több lett. Maradhat? – kérdi alig csak megjelent kötetének címadó írásában Péter Bea, és a hetvenöt tárcát tartalmazó könyv is több lett, mint egyszerű strandos olvasmány. És persze, hogy maradhat. Csíkszeredai újságíró kolléganőnk tanult teatrológiát és drámaírást, volt rádiós, dramaturg és művészeti titkár, mielőtt írni kezdett. Az emberekről. Napilapba, blogra és a most megjelent könyvébe egyaránt. Egyébként több száz kötete van, de ez az első saját.

„Az egyetem elvégzése után a Tomcsa Sándor Színházhoz szerződtem dramaturgként és irodalmi titkárként. Egy hátizsákkal érkeztem Székelyudvarhelyre, életem egyik legszebb időszaka volt az ott töltött néhány év. 2009-ben aztán megszületett Eszter lányom, albérletből albérletbe vándorolva, de öröm és boldogság volt az élet. 2010-ben megkerestek a Csíki Hírlaptól, izgalmas kihívásnak tűnt, ekkor rábólintottam. Egy hét alatt összepakoltunk, és át- visszaköltöztünk Csíkba. Azt, hogy újságíró vagyok, csak néhány év múlva jelentettem ki meggyőződéssel, mert itt is – mint mindenhol – a lépcsőfokokat végig kell járni. Nem attól lesz valaki újságíró, hogy bekerül az impresszumba” – kezd a saját története mesélésébe az őt jellemző egyszerű őszinteséggel Bea.  

Nem kell mindenki könyvet írjon

 „Minden újságíró életében eljön a pillanat, amikor írásával gazdagítania kell a véleményrovatot. Valahogy egy idő után kezdtek az ilyen jellegű szövegeim „elemelkedni a földtől”, a valóság mellett egyre több elképzelt elemet vittem bele” – mesél a kezdetekről. „Sokat lendített mindezen, hogy 2016-ban elkezdtem a tanulmányaimat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesteri szakán, és valahogy abban a felfokozott, sűrű létmódban – dolgoztam, gyereket neveltem, tanultam, utaztam – egyre-másra születtek meg ezek a típusú szövegek. Aztán három éve egyszer csak összeszámoltam, hogy van mintegy hatvan szövegem, gondoltam, létrehozok egy blogot, ez lett a Karcolások. Hetente kerültek fel a tárcák, közben írtam újakat is. Jó érzés volt látni, hogy Peruban vagy Svájcban olvassák. Akkor már kezdték kérdezgetni a barátaim, rokonok, de távolabbi ismerősök is, hogy mikor lesz ebből könyv? Sokáig úgy voltam ezzel, hogy nem kell mindenki könyvet kiadjon, aki írt pár sort. Hogy könyvet kiadni komoly dolog. De egyre-másra jöttek a visszajelzések, voltak olyanok, akik rákérdeztek, hogy róluk írtam-e az adott szöveget, netán ráismertek egy-egy helyzetre, embertípusra, vagy egyszerűen, csak jelezték, hogy betalált náluk” – magyarázza első kötetének háttértörténetét Beáta.

Részlet Péter Beáta Ez több lett. Maradhat? című kötetéből

„Időközben a Csíki Játékszín két színészével elkezdtünk dolgozni egy konyhaszínházi produkción, amely alapját a szövegeim adták, a tavaly pedig a csíkszeredai Nagy István Művészeti Iskola diákjai néhány szöveghez illusztrációkat készítettek, amiből létrejött egy kiállítás. Ezt elsőként a Csíkszeredai Könyvvásáron, később a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalomban, majd a székelyudvarhelyi DráMa fesztiválon is bemutattuk. Így ért meg lassan-lassan az elhatározás, hogy szedjem egy csokorba az akkor már több mint száz szöveget, kérjem hozzáértők véleményét, fogadjam meg a tanácsaikat. Külön köszönet épp ezért Nagy Koppány Zsoltnak – ilyen szerkesztőt kívánok mindenkinek, aki írásra adja a lelkét, idejét. És azoknak az olvasóknak is, akik írtak, felhívtak, utánam kiabálták az utcán egy-egy szöveg utolsó mondatát. Innen már csak egy lépés volt, hogy egymásra találjunk a Varjúvár Kiadóval.”

Egy kitámasztott asztalláb is sokat mesélhet

„Általában egy adott helyzetből indulok ki, egy történésből, egy valamilyen jellegzetes, akár visszatérő, ismétlődő helyzetből, amelyet tapasztaltam – ehhez néha elég aranyozott óriásóra a falon, mellette vitrinnel, amelyben az unokák fényképei és szentképek sorakoznak. De egy kitámasztott asztalláb is sokatmondó lehet, vagy éppen egy buszon elkapott fél mondat. Utána már a fantázia szárnyal… Újságíróként is az emberek érdekelnek. Hogy kik ők, mivel foglalkoznak, mit gondolnak a világról? Gyakran olyan életszemléletekre, bölcsességekre bukkanok, hogy csak pislogok, sokszor épp az egyszerű embereknél. Ez engem is feltölt, és sokat tanulok. Ugyanakkor, mekkora dolog az, hogy valaki a bizalmába fogad és megosztja az érzéseit, a gondolatait, tudva azt, hogy ez által elmondja „mindenkinek”, és én lehetek a kapocs! A tárcák esetében is hasonló, de mégis más. Itt én dönthetem el, hogy ki kicsoda legyen, milyen szituációba helyezzem, mit szeretnék elmondani az ő történetén keresztül. De itt is 

az emberit keresem, a mindennapi csetlő-botló embert, igyekszem nem ítélkezni, csak felmutatni, illetve – a magam számára is – megkeresni, hogy vajon miért tesz meg, vagy nem bizonyos lépéseket valaki. És ha látjuk a háttértörténeteket, talán megértőbbek is leszünk vele szemben, egymással. 

Fontos továbbá, hogy merjünk megmosolyogni dolgokat (nem kinevetni!), hogy tudjunk kacagni akár a saját nyomorúságunkon is” – meséli tapasztalatait Bea. A még nyomdaszagú Ez több lett. Maradhat? kötete egyébként QR-kóddal ellátott könyvjelzőt is tartalmaz, melynek beolvasásával a Tomcsa Sándor Színház színészeinek előadásában, hangos könyvben is hallgathatjuk a tárcákat.

Részlet Péter Beáta Ez több lett. Maradhat? című kötetéből

„Úgy érzem, úgy élek, hogy minden nehézségével együtt, az élet szép. Csak észre kell vennünk. Nem kell folyamatosan (ál)mosolyogni, vagy mű rózsaszín felhőket terelgetve magunk köré mindig jól lenni. Ha nem is kell megjárni a poklot, de át kell élni nehéz helyzeteket, gyászolni kell, ha annak van az ideje. És akkor egy adott ponton meglátjuk, értékelni tudjuk a jót. 

Hinnünk kell, hogy a legtöbb gubancból ki tudunk szállni, fel tudunk emelkedni. 
Hirdetés

A hit nagyon fontos. Még ha néha el is hagy, vagy mi mondunk le róla. De egyszer csak megérezzük a töltött paprika illatát, vagy ránk mosolyog valaki, és érezzük, hogy az élet szép. Amikor a kötet címadó tárcáját írtam, nagyon sötét fellegek voltak fölöttem. Legalábbis, úgy láttam én. Miközben teljesen elkeseredve álltam egy üzlet hentes pultja előtt, és előttem egy néni kért tíz deka párizsit, két szál kolbászt, húsz deka valami mást, eszembe jutott, hogy valahogy így vagyunk az életben is. 

Szeretnénk ebből is, abból is egy kicsit – a lehetőségekhez, az álmainkhoz, a szükségleteinkhez mérten. Az én történetemben a néni tíz deka szeretetet kért, de nem kapott, mert nem jött meg a szállítmány, törődés se érkezett, viszont volt szarkazmus, finom, édes bosszú stb. És akkor kiderül, hogy tavaly főzött be reményt, ott áll a kamrájában a borkánokban, azzal kell kihúzza. 

Bizony, nem ártana, ha az eperlekvár és ecetes uborka mellett ott lenne a kamrákban. Mert, ha néha úgy érezzük, hogy egy adott helyzet több lett, mint amennyit el tudunk viselni, maradhat. Mert a remény ott van a borkánokban” – merül bele megállíthatatlan sodrással.  

Édes hétköznapiság

„A hétköznapiban kell észrevenni a másságot, a fonákságot, a humort, az olyan helyzetekben, amelyek mellett naponta elmegyünk, megéljük. Kicsit külső szemmel kell figyelni a történéseket, nem felülről (!), mert abban már benne van egyfajta felsőbbrendűségi attitűd és az ítélkezés, hanem picit eltávolodva rácsodálkozni. Ez a tárcákra vonatkozik. Az újságírói munkám során mindig az adott interjúalany érdekel. Minden eset más és más. A kulcsot kell megtalálni minden egyes emberhez. De ez rajtam is múlik. Az, hogy hogyan közelítek hozzá, az, hogy ne éreztessem, ha éppen én vagyok rossz hangulatban, hogy időt tudjak szánni rá, érezze, hogy valóban fontos számomra, hogy kíváncsi vagyok rá.     

Az írás jobb emberré tesz. (Nem csak az olvasás.)

Régebben inkább éjszaka írtam az ilyen típusú szövegeket vagy hajnalban. Ha „elkap”, ha benne vagyok egy szövegben, akkor akár éjjel kettőig is írok, amíg kész nem lesz. Egy alkalommal, földszinti lakásban laktunk akkor, egy szöveg mellett éjszakai bagolykodtam, február volt, havazni is kezdett, három körül feküdtem le. Öt óra, fél hat lehetett, amikor arra ébredtem, hogy a szomszéd elkezdte pucolni a járdát, kercegett a hólapát a jégen. Egész nap bosszús voltam és gondoltam, hogy akkor vitriolba mártott tollal jól megírom ezt, hogy milyen emberek vannak. De miközben írni kezdtem, vettem észre, hogy lassan felmentem őt. Az kezdett el érdekelni közben, mi állhat a hátterében, hogy ő ott hajnalban kerceteljen. És mire befejeztem, „megbocsájtottam” neki” – mesél az alkotás olykor gyötrő, máskor áldásos folyamatáról.

Aki pedig elolvassa Péter Bea tárcakötetét: jó eséllyel megbocsát a morcos fagylaltárusnak és a paprikás hangulatú vendéglátónak, vizenyős tekintettel gondol gyermekkori szomszédjára, az öreg nagyszülőkre, derűsen mosolyog a ködös csíki télnek vagy éppen a Zámbó Jimmyt bőgető buszsofőrnek.

Kiemelt képen Péter Beáta / Fotó: Pinti Attila