Ruszuly Emese: a holnap gondjával ma nem foglalkozom

Három éve ismertük meg a történetét. Volt bennünk csodálat a bátorsága, ereje láttán. Mint mondja, keveset tölt városi környezetben, első ránézésre a mindenféle sport tölti ki a napjait, de ez más, ez életforma, a menni, látni, megélni, jó társaságban lenni mindennek a motorja.

Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, akinek a munkája, a hitvallása figyelemre méltó, életpályája példaértékű. Mi történt velük azóta? – erre vagyunk kíváncsiak Nosztalgia sorozatunkban. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi lapszámunkat is újraolvashatjátok.

– Három éve beszéltél a magazinban a betegségről, felépülésről – s nem titok, öt éve, hogy emlőrákkal diagnosztizáltak. Hogyan gondolsz vissza a megtett útra?

Nem sokat gondolkodom már ezen. Hál’ Istennek sikerült távol kerülni ettől a kérdéstől. Néha én is megdöbbenek, hogy mennyire el lehet felejteni, vagy hogy mennyire nem jut eszembe. Ez természetesen jó, mert nem is tudom, hogy lehet úgy élni, hogy az ember folyton retteg, vagy nagyon erős a betegségtudata, másrészt rossz, mert egy idő után elkezdjük észrevétlenül elkövetni a régi „hibákat”. Mindenképp tanulságos időszak volt, befele forduló, nyugalmat kereső, önmagamat kiismerő, új utak után néző évek. Rengeteg támogatást kaptam, sikerült kicsit kiléptem a mókuskerékből, és a lelkemhez közel álló projektekben tudtam részt venni. Nagyon hálás vagyok ezért az időszakért, akkora szabadságot és könnyedséget adott, amiben nem lehetett nem meggyógyulni.

Óhatatlanul az jut eszembe, hogy aki ilyen kemény tapasztalaton keresztülment, annak iszonyat munkájába kerül, hogy legyőzze a negatív gondolatokat, hogy mi van, ha valahol újra felüti fejét a betegség…

Kezdetben naponta többször is eszembe jutott, minden nyilalás, vagy fura érzés beindította ezt a folyamatot, ezt a félelmet. De ahogy gyógyultak a sebek, és normalizálódtak a mindennapok, úgy egyre ritkábban és ritkábban bénítottak meg efféle gondolatok. És aztán lassan elmaradt a mindennapokból. Természetesen időnként fel-felüti a fejét, a mi van ha, de egyrészt pontosan ennek a tapasztalatnak köszönhetően

tudom, hogy bármelyik pillanatban feje tetejére állhat minden, és hálás vagyok, hogy most jól vagyok.

Másrészt tudom a választ. Ha…., akkor! és teszem, amit tennem kell.

Hol tartasz most a történetben, kontrollal, mi a verdikt?

– Szinte napra pontosan 5 éve kaptam az első kemót, amit további 7 követett. Majd műtét és 36 sugárkezelés. Életmentő beavatkozásokról volt szó, ezt én magam is később értettem meg. Azóta is rendszeresen járok felülvizsgálatra, figyelem magam, kívül-belül. Fontos szerepe van a táplálkozásnak az életemben, van egy családi veteményesünk, és egy kvázi önellátó kisgazdaságunk, szinte kizárólag az általunk megtermelt élelmiszereket fogyasztom. Ezenkívül az én leghatékonyabb és leggyakrabban használt orvosságom a természet és a mozgás.

fotó: Alberto Cristaudi

Nincs az a nehéz nap, amin ne emelne egy séta, egy szaladás, egy sítúra vagy akár egy csendes szemlélődés a somlyói erdő oldalában. Verdiktekben nem szeretek beszélni, sem nagyon előrenézni. Ma jól van, s a holnap gondján holnap gondolkodom.

Hogyan tartod az elmédet, a lelked, no meg a tested is egyensúlyban?

Hirdetés

Nehezen. Mert mindig valamelyik kicsit ki van billenve. De hát ez már csak ilyen. Szeretem az egyedüllétet, ennek a fontossága felértékelődött a betegség kapcsán. A Covid óta nem is kell magyarázkodni, egyszerűen csak el lehet vonulni, és kész, és én ezt eléggé szeretem. Ugyanakkor nagy igényem van az őszinte beszélgetésekre, és szívesen is beszélek a megélt dolgokról, érzésekről, lelki ügyekről.

Fontosnak tartom kimondani a bánatot, örömet, félelmet. Ha kimondom, azáltal jobban megértem én is a saját folyamataimat, kapok egy tükröt, illetve a mások folyamatait hallgatva a magam dolgaira is tudok reflektálni.

És így tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, nehézségeimmel. Egy rákos betegség kapcsán gyakran az történik, hogy az érintett félelemből, szégyenérzetből, kibeszéléstől félve nem beszél a betegségről, és az ahhoz kapcsolodó lelki folyamatokról. Nagyon sokan hajlamosak teljesen egyedül maradni a bajokkal.

Mindig lenyűgöz és feltölt a természet, a színek, a formák, csak ámulok-bámulok minden alkalommal, még akkor is, ha az adott helyen már egymilliószor voltam. Hihetetlen sokszor, hogy ennek a csodának részei vagyunk. Kicsit úgy hat rám, mint a drog, természetfüggő vagyok, és elvonási tüneteim vannak, ha két napig nem mehetek ki. Ehhez szorosan kapcsolódik a mozgás, a fizikai erőnlét. S néha egy kis teljesítményhajkurászás, egómasszázs gyanánt.

Milyen igazságokat fogalmaztál meg magadnak az elmúlt időszak (öt év) alatt?

– Nem tudom, erre hogy is válaszoljak. Mert minden nap tanulok valamit újat. De a nagy tanulságok talán ma is ugyanazok, mint amiket korábban az interjúban is mondtam:

légy hálás mindazért, ami vagy, és ami körülvesz, ne múljon el nap a te haragoddal, a kevesebb sokszor több, szép vagy!

Ha valamit megváltoztathatnál eddigi életedben, mi lenne az? 

– Semmin, az egy másik ember története lenne már. Ez így van jól, ahogy van, ez vagyok én.

Kiemelt kép: Antal István fotója

Friss lapszámunkat alább kérheted: