Smaranda Enache, akinek Erdély az otthona

Smaranda Enache az egyik olyan román ember, egykori nagykövet, emberjogi aktivista, akit a magyarok is szívesen keblükre ölelnek. Megtisztelve éreztük magunkat mi is, hogy a 2017-os évnyitó lapszámunk címlapszereplőjeként beszélgethettünk vele. Nosztalgia sorozatunk apropóján kerestük fel őt, és most is készséges volt, elsőre mondott igent a rövid interjúra.

Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, akinek a munkája, a hitvallása figyelemre méltó, életpályája példaértékű. Mi történt velük azóta? – erre voltunk kíváncsiak Nosztalgia sorozatunkban. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi teljes lapszámunkat is újraolvashatják. 

– A magyar–román együttélés kapcsán mi a legutóbbi pozitív élménye?

 – A magyar–román együttélés ezeréves. Kizárólag pozitív vagy negatív időszakok nem léteznek, de mindig lehetnek domináns folyamatok. Engem leginkább az nyugtat meg, hogy a két közösség között nincsenek globális ellentétek. Erdélyi módon, a mindennapi életünk nyugodt, sok területen találkoznak az érdekeink.

Aminek a legjobban örülni lehet, az, hogy a különböző provokációk ellenére a mi párbeszédünk még mindig békés.

– Szaporodnak azok a hídépítő kezdeményezések, amelyek közelebb hozzák a két közösséget. Itt a legfontosabbnak azt a folyamatot tartom, amit a történészek írnak, vagy a kulturális intézményeknek köszönhetünk. Megemlíteném Lucian Boia könyveit, amelyek alaposan felborítottak berögződött nemzeti mítoszokat, és azt is, hogy a magyar elnök díjazta a tevékenységét. Érdekes kötetek jelentek meg, Horváth Andor a magyarságát tárta fel románul a Carte de vizită – Cum am devenit maghiar című könyvében. Simó Márton két nyelven megjelentetett interjúkötetei, a Mi, székelyek és román barátaink is ide sorolható. Bánffy Miklós Erdély-trilógiája, Marius Tabacu ragyogó román fordításában, szintén kiemelt érdeklődésnek örvendett. Sok a Facebookon publikáló erdélyi román–magyar csoport, számtalan bejegyzés a történelem meghamisítása ellen emel hangot, és ami még ennél is fontosabb, ezek Erdély, közös kisebb hazánk jövőjéről is szólnak, a közös erdélyi identitásunkat, Erdély sokszínűségét promotálják.

 – No és a negatív?

 – Erről kevesebbet és szomorúbban. A politikai elit valahogy lemaradt ebben az erdélyi új realitásban. Többször említettem, hogy finnországi nagyköveti minőségemben személyesen tapasztalhattam, mennyire mélyek a svéd–finn kapcsolatok, és hogy a politikusok is hozzájárulnak a két nép és ország komplementaritásához. Minden finn elnök szimbolikus értékű gesztussal, beiktatása után, első külföldi látogatását Svédországban teszi. A finn elnök a leghitelesebb és legszorgalmasabb védője az ország kétnyelvűségének, valamennyi magas állami beosztású méltóság beszéli a kisebbség nyelvét. Mindez egy olyan országban történik, amelyik 1810-ig a svéd korona fennhatósága alatt létezett. Nincs szó történelmi bosszúról, irredenta svéd elképzelésekről. Igaz, az ő történelmük különbözik a miénktől, de érdemes lenne odafigyelnünk erre a toleránsabb, kölcsönös empátiára épülő együttélésre. Ehelyett nálunk megszűntek a közös kormányülések, a két ország elnöke is több mint tíz éve találkozott egymással. Azóta zavaró csend. A román–magyar ifjúsági iroda, francia–német példára, sosem jött létre. A politikusok példája lecsapódik aztán a nyers nyelvezetű sovén médiában…

 – Emberjogi aktivistaként mit tart jelen pillanatban a legsürgetőbb teendőnek?

Hirdetés

 – Olyan világban élünk, ahol az autoriter vezetők mindent megtesznek, hogy behatárolják az alapvető emberi jogokat, beleértve a kisebbségi jogokat is. Nagyon ártalmas folyamatról van szó, a gyűlöletet keltő és megfélemlítő diskurzus egyre gyakrabban jelentkezik Európában is. A fiatal nemzedékek nem ismerik sem a diktatúrák, sem a háború előjeleit, és könnyen manipulálhatóvá válhatnak. A civil társadalom is sok esetben beadta a derekát, elfogadja az állami támogatással járó kompromisszumokat, kevesen maradtak már valódi függetlenek. Szerintem, amit tehetünk, az, hogy kitartsunk elveink és értékeink mellett, és hallassuk a hangunkat. Itt Erdélyben jó lenne, ha a románok és a magyarok tudatosabban összefognának és egymás érdekeit támogatnák, lehetne végre egy közös erdélyi tervünk a jövőre nézve.

 – Hol érzi a legjobban magát, vagy kérdezhetem úgy, hová húz a szíve?

 – Na, hát erre egyszerű a válasz: Erdélyben érzem a legjobban magam, itt vagyok itthon. Szerencsésnek érzem magam mert egy időben több kultúrában és több nyelvben élhetek és gondolkodhatok. De mivel mindig van egy de, a szívem oda is húz, ahol családtagjaim, gyermekeim, unokáim élnek. Ez egy olyan kettősség, amit sok erdélyi család ismer, a kivándorlás eredménye.

– Ha valamit megváltoztathatna eddigi életében, mi lenne az?

 – Mindenkinek vannak titkai. Merjem mondani, mint Edith Piaf: „Non, rien de rien, non, je ne regrette rien”? Igen is, meg nem is.

Fotó: Rab Zoltán