Szalay Zsuzsanna: Önmagam elnyomójából leszek a másik bántója ARCHÍV

Interkulturális nevelést tanítok a hatodikos osztályomnak, amely a szociális nevelés egyik alrésze. Ezt a tantárgyat nemrég találta fel valamelyik sokadik innovációs ötletrohamában fuldokló oktatási miniszter vagy tanácsosa, nem tudom. Hogy miről szól ez a heti egyórás tantárgy? Arról, hogy saját kulturális örökséggel, identitással rendelkező népek élünk egymás mellett, az interkulturalitás szent eszményét megvalósítva legyünk nyitottak, elfogadóak, toleránsak, öleljük keblünkre a másságot. (Cikkünk a Nőileg magazin 2019. júniusi számában jelent meg.)

Fotó: Illusztráció: Shutterstock

Félelmetesen emlékeztet engem a kommunizmus tankönyveire, csak ebben másak a szlogenek – de ez csupán a szerző szubjektivitástól tocsogó magánvéleménye, akit a Ceaușescu-korszak emlékbetörései kínozzák néha.

Én, komolyan, az elején beleadtam apait-anyait, vitát szerveztem, érzékenyítettem, az elfogadás-elutasítás tengelyén játékos gyakorlatokkal kötéltáncot jártunk, feldolgoztuk-megbeszéltük, nyomtam a nagy elfogadás-propagandát, éltettem a multikulturalitást.

Elvártam tőlük, hogy egymással is legyenek elfogadóak, szeretetteljesek, akkor is, ha a társa az idegeire megy valamiért, legyen megértő, elfogadó, toleráns!

Az tűnt fel nekem, hogy az óra elején még aránylag nyugisak, cserfesek, az óra végére azonban feltelnek izgágasággal, idegesek, indulatosak lettek, olykor egymásnak is estek a fiúk a bennük dúló feszültségtől. Lassan már a tolerancia szótól dührohamot kaptak.

Egy-két diák ki is fejtette, hogy neki annyira elege van már ebből, hogy szeressük a migránsokat, a homoszexuálisokat, a románokat, romákat, hogy ordítani tudna. Hagyjam békén, nem szereti, nem akarja szomszédjának, s kész.

Akkor rájöttem valamire: ez a tantárgy ebben a formában el van szúrva. Olyan érzést, beállítódást vár el, ami magától születhet csak, nem felszólításra, elvárásra, és túlhangsúlyozással csak feszültséget, álságot teremt.

A másság felé való nyitás, elfogadás, az empátia megszületik bennünk, ha azt tapasztaljuk, hogy biztonságban vagyunk, és a másik fél is hasonló indíttatással közeledik hozzánk.

De sajnos vannak a tanulóknak már olyan tapasztalataik, amikor őket bántották, gúnyolták, hátrányba kerültek, vagy egyszerűen nem érzik biztonságban magukat a „másak” közelségében.

Megélték ezek kapcsán a félelmet, a dühöt, a csalódottságot, kisebbrendűséget, fájdalmat. Ha most azt hangsúlyozom, hogy legyenek mégis velük nyitottak, toleránsak, elfogadók, mert milyen szuper, hogy ilyen sokan vagyunk itt sokfélék, így lesznek jó keresztény, trendi világpolgár, igazi inter/multikulti, akkor azt várom el tőlük, hogy

nyomják el negatív érzéseiket, erőltessenek magukra egy hamis én-álarcot, magyarán váljanak saját maguk elnyomójává, az első és legfontosabb személlyel legyenek intoleránsak: saját magukkal.

Mivel ez az erőszakhadjárat, amit magunk ellen vívunk, iszonyú energiákat emészt fel, feszültek, fáradtak, idegesek leszünk. Kin vezetjük le? A másikon, a máson. És az agressziókör bezárul: önmagam elnyomójából leszek a másik bántója.

Gyermeknap apropóján ajándékkal szoktam meglepni az osztályomat. Nemrég az egyik IKU – így nevezték el – óra után egyértelművé vált, mi lesz ez: egy bokszzsák.

korábban írtuk

Buttu Arni: A szabadságom elveszítésétől félek
Buttu Arni: A szabadságom elveszítésétől félek

Ifjabb Buttu Arnold a Palma Hills zenekar frontembere, igazi vagány srác. Azt azonban csak kevesebben tudják róla, hogy örökletes betegségben szenved, fokozatosan veszíti el látását, látássérült és nemlátó gyermekekkel és gyermekekért dolgozik.