Félelmetesen emlékeztet engem a kommunizmus tankönyveire, csak ebben másak a szlogenek – de ez csupán a szerző szubjektivitástól tocsogó magánvéleménye, akit a Ceaușescu-korszak emlékbetörései kínozzák néha.
Én, komolyan, az elején beleadtam apait-anyait, vitát szerveztem, érzékenyítettem, az elfogadás-elutasítás tengelyén játékos gyakorlatokkal kötéltáncot jártunk, feldolgoztuk-megbeszéltük, nyomtam a nagy elfogadás-propagandát, éltettem a multikulturalitást.
Az tűnt fel nekem, hogy az óra elején még aránylag nyugisak, cserfesek, az óra végére azonban feltelnek izgágasággal, idegesek, indulatosak lettek, olykor egymásnak is estek a fiúk a bennük dúló feszültségtől. Lassan már a tolerancia szótól dührohamot kaptak.
Egy-két diák ki is fejtette, hogy neki annyira elege van már ebből, hogy szeressük a migránsokat, a homoszexuálisokat, a románokat, romákat, hogy ordítani tudna. Hagyjam békén, nem szereti, nem akarja szomszédjának, s kész.
Akkor rájöttem valamire: ez a tantárgy ebben a formában el van szúrva. Olyan érzést, beállítódást vár el, ami magától születhet csak, nem felszólításra, elvárásra, és túlhangsúlyozással csak feszültséget, álságot teremt.
De sajnos vannak a tanulóknak már olyan tapasztalataik, amikor őket bántották, gúnyolták, hátrányba kerültek, vagy egyszerűen nem érzik biztonságban magukat a „másak” közelségében.
Megélték ezek kapcsán a félelmet, a dühöt, a csalódottságot, kisebbrendűséget, fájdalmat. Ha most azt hangsúlyozom, hogy legyenek mégis velük nyitottak, toleránsak, elfogadók, mert milyen szuper, hogy ilyen sokan vagyunk itt sokfélék, így lesznek jó keresztény, trendi világpolgár, igazi inter/multikulti, akkor azt várom el tőlük, hogy
Mivel ez az erőszakhadjárat, amit magunk ellen vívunk, iszonyú energiákat emészt fel, feszültek, fáradtak, idegesek leszünk. Kin vezetjük le? A másikon, a máson. És az agressziókör bezárul: önmagam elnyomójából leszek a másik bántója.
Gyermeknap apropóján ajándékkal szoktam meglepni az osztályomat. Nemrég az egyik IKU – így nevezték el – óra után egyértelművé vált, mi lesz ez: egy bokszzsák.
korábban írtuk
Buttu Arni: A szabadságom elveszítésétől félek
Ifjabb Buttu Arnold a Palma Hills zenekar frontembere, igazi vagány srác. Azt azonban csak kevesebben tudják róla, hogy örökletes betegségben szenved, fokozatosan veszíti el látását, látássérült és nemlátó gyermekekkel és gyermekekért dolgozik.
