Gyakran állt mérlegre. Ha tehette volna, napi többször is, de nem volt nekik otthon taposómérlegük, így bármikor vendégségbe mentek, megkereste a mérleget, és nagyon figyelt. Olvasta, hogy mennyit szabadna híznia a terhesség alatt, és egyre elkeserítőbb volt látni, hogy a mérleg nem tudja tartani az ütemet. Elszaladt, sokat mutatott, és még hol a vége?! A könyvek szerint meghatározott normálishoz képest a duplájánál is több ment rá, a végén alig tudott menni, sétálni, dagadtak a lábai. Csak azt remélte, hogy az az irdatlan sok kiló rajta víz. Valamennyit nyom a gyerek és a méhlepény is – saccperkábé egy-másfél kiló lehet, de a többi?!
A vége felé már nem állt mérlegre, amikor tehette, akkor sem. Már a háziorvos is mondta, hogy ez sok lesz, a nőgyógyász különösebben nem formált erről véleményt, de azért ő is látta a tükröt. És beszéltek a ruhái is. Java részén már túladott.
Ahogy érezte asszonyosodni magát, úgy ülepedett le benne, hogy ennyi volt: ő már örökre rejtegetni fogja gömbölyű testét.
Amikor megszülte az első fiát, sziporkázó déli napfényben, és amikor már este saját lábon ki tudott menni a mosdóba, akkor érezte, hogy itt valami gyorsan fog történni. A testében, úgy érti. A hasa puha volt, szokatlan e kilenc hónap után, a mérete ugyan sokat nem változott, mégis olyan más volt. A kórházból gyorsan kiengedték, jólesett végre utcai ruhát vennie. Meglepve tapasztalta, hogy kezdenek nagyok lenni rá a nadrágok.
Ahogy az álmatlan éjszakák kóválygó nappalokba fordultak, ahogy a mellei minősége átváltott nőiességből anyasággá, úgy olvadtak szét azok a kilók, amelyeket valahogy mégiscsak megtanult magához ölelni.
„Könnyebb elengedni, mint megszelídülten súlyosnak lenni” – gondolta magában jó széles mosollyal. Nagyon élvezte a fogyást.
A gyerek nem volt különösebben hasfájós, szerinte és a férje szerint is teljesen normális gyerek volt. Kellett ringatni, ha sírt, szoptatni, testközelségre volt szüksége éjjel is, meg nappal is. A ringatás, hordozás és szoptatás fehér éjszakái és fehér nappalai gyorsan faragták a lelkét s a lelkével együtt a testét.
A mérleg olyant mutatott, amit felnőtt nő korában csak szeretett volna. Most is méregette magát többször, ahol adandó alkalom volt rá. És mindegyik mérleg olyanokat mutatott, amitől el is felejtette azokat a kényszerű fehér éjszakákat.
Tudta jól, hogy a testének igazi súlyát már nem a mérleg mutatja, hanem az izmai őrzik, a lelke tárolja, az agya sejtjeibe zárta, és azt is tudja, hogy nem víz az, hanem egyszerűen csak az élet.
Az ő saját élete.
Azóta sem szerzett be otthonra taposómérleget.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. januári lapszámában jelent meg.
