Kolozsvár néhai szüleim szülővárosa. Ebben a városban töltötték gyermekkorukat, ifjúkorukat, itt végezték egyetemi tanulmányaikat. Amikor 1970-ben kihelyezték őket Székelyföldre, úgy hagyták maguk mögött a várost, hogy az fele-fele arányban volt román és magyar anyanyelvű. A Kerekdomb és a Fellegvár, a Külső-Magyar utca és a Vágóhíd tér hordozta sírásuk és kacagásuk. Nem csak a közvetlen szomszédokat ismerték, hanem az utcák teljes lakosságát.
Sokan egy szabóhoz, egy vargához, egy ügyvédhez jártak, és nem mellesleg egyszerre indultak templomba, csak a Széchenyi téren váltak el útjaik, ki a kétágú reformátusba, ki az unitáriusba, ki a Szent Mihály-templomba ment.
Húsz évnyi távollétük alatt a város elveszítette etnikai jellegét, elrománosodott. Hasonlóképpen mindkét család egy-egy ága. Mondhatnánk, ez egy természetszerű folyamat, nincs ebben semmi különleges. Így jártak az észak-amerikai kontinens őslakosai is, elapadtak az apacsok, szélnek eresztették a szíúkat, mennybe mentek a mohikánok, és csak itt ott dörmög-döcög néhány dakota és lakota.
Adventben elmentem a temetőbe. A Házsongárdból hazafelé jövet meg kellett állnom a régi városháza előtt, piros volt a lámpa. Egy románul beszélő család állt meg mellettem, a nő belekarolt a férjébe, a kisfiú az apa kezét fogta. Szép család. A kisfiú, tíz év körüli lehetett, a következőt kérdezte apjától:
– Miért írja a hátunk mögötti épületen, hogy polgármesteri hivatal, amikor a Mócok útján is van egy épület, amin ugyanaz a felirat?
– Óh, ez a régi polgármesteri hivatal – volt a válasz.
– De milyen régi?
– A Ceusescu idejében ebben az épületben volt a polgármesteri hivatal – jött az apa válasza.
A lámpa zöldre váltott, a tömeg elindult. Bennem zöld tüskeként szúrt a düh, nincsen ez így jól. Mint amikor elővigyázatlanul ölelek magamhoz egy zöld fenyőágat, melynek tűlevelei befurakodnak a körmöm alá, mint amikor a rózsa színétől és illatától elbódulva belemarkolok annak tüskéjébe, úgy hasított belém a fájdalom.
Na pont ez hiányzott az adventemből! Hogy arra a gyilkos diktátorra emlékeztessenek, aki húsz év alatt minden erdélyi várost igyekezett elrománosítani. Kolozsváron nem 1968-tól van városháza, hanem legalább hétszáz éve. Sőt, az említett épület már városi tanácsházként működött a reformáció korában, a 16.században is.
Hogy lesz itt karácsony, ha ilyen az advent?! Hogy lesz itt tiszteletteljes együttélés, ha a tudatlanság vagy a szándékos félrevezetés legszebb korát éli ma is?!
Próbálom lelki síkra terelni a tapasztalat tanulságát. Hosszú advent elé nézünk. Nem négy, de negyvenszer negyvennégy adventi vasárnap kell ahhoz, hogy az egymás mellett élő, de más anyanyelvű és más történelemszemlélettel rendelkező családok ugyanazt a karácsonyi üzenetet hallják meg. A földön békesség és az emberekhez jóakarat – így szóltak az angyalok ama első karácsony estéjén – de tud-e békesség és jóakarat születni tudatlanságból és félrevezetésből?
Kiemelt kép: Shutterstock
