Valóban nem pattan kerékpárra egy arisztokrata? Erre és még sok más kérdésre ad választ Csinta Samu újságíró az erdélyi arisztokratákról szóló sorozatában.
Reneszánszát éli ma az erdélyi főnemesség. Bár hogy egészen pontos legyek, inkább az iránta megnyilvánuló közérdeklődés, amely az elmúlt tíz esztendőben újra felfedezte magának ezt a fél évszázad kommunista uralma során eltörlésre, kiirtásra ítélt társadalmi réteget. Amely létszámában bármilyen vékony is volt, Erdély – nem egy esetben Magyarország – történelmének meghatározójaként élte a kívülálló számára egyértelműen csábosnak tűnő életét.
Hogy jómagam mikor láttam először élő arisztokratát? Fogalmam sincs.
Arra emlékszem, hogy anyai nagyapám tisztelettel vegyes megvetéssel beszélt a hídvégi grófról, akinek a nevére valamiért sohasem kérdeztem rá, talán azt gondoltam, nincs is neki olyan.
Mert a grófot legfeljebb gróf úrnak vagy méltóságos úrnak lehet szólítani – a ranghoz illő megszólítások terén nem kaptam alapos képzést a szüleimtől –, de semmiképp sem Kölcze vagy Gál úrnak. Gyermekkorom legnagyobb élő méltóságai a botfalusi szász nagygazdák voltak, sokukkal találkoztam hazafelé pedálozva a cukorgyártól nagyapámmal. Érthetetlen nyelven szólítottak meg, nagyapám szerint biztosan azért, mert éppolyan hirtelenszőke és kék szemű voltam, mint a csemetéik.
Aztán sokáig még ennyire sem foglalkoztatott a nemesség, legfeljebb olvasmányaimban vagy kosztümös filmekben találkoztam velük. Elkönyveltem, hogy egy, talán soha nem is volt világ alakjai ők, nem létező emberekkel pedig értelmes ember nem foglalkozik hosszasan.
Érett felnőttként ért utol az idő, amikor egyre többjükről hallhattam: léteznek.
Gyermekeim osztálytársaként megjelent egy-egy Kálnoky fiú, emlékszem, egyszer a kisiskoláskorú Áron fiammal vártunk gróf Kálnoky Tiborra, s amikor a sarkon felbukkant egy hosszú lábú férfi kerékpáron, Áron legyintett: az nem ő, a grófok nem járnak biciklin.
De akkor mivel járnak? Ilyen és hasonló kérdések kezdtek foglalkoztatni, miután a Kálnoky családdal való viszonyunk, a közös anyuka-apuka szerep lassan egyéb járulékos tartalmakkal is megtelt, közös programok, barátkozások, beszélgetések hozták emberközelbe az erdélyi arisztokrácia egyik rangos családját.
Talán azért lettem egyre kíváncsibb rájuk, mert nem akartak végtelen szenvedéstörténetekkel traktálni, nem akartak előkaparni belőlem valamiféle kötelező empátiát egy hajdanán meghatározó jelentőségű, de teljes felszámolásra ítélt társadalmi osztály iránt.
Az egyszerű gesztusok azonban valamilyen különleges minőséget sejtettek, kissé távolságtartó, de nem elutasító viszonyulásuk mögött – érdeklődést fakasztva, gondolatokat ébresztve – mindegyre felsejlett az ember.
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelentek meg közöttünk, lakták be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, váltak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé.
Ki több, ki kevesebb sikerrel, elszántsággal, büszkén viselve vagy éppen titkolva származását – hiszen végső soron jövőt félő emberek ők is –, kit mennyire hurcolt meg az a bizonyos huszadik század. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot.
De mindenekelőtt élnek, bicikliznek, vannak kedvenc ételeik, soha nem felejtett szerelmeik, elrejteni vágyott, mégis elő-előbukkanó családi titkaik. És persze feladataik, soha nem szűnő küldetésük. Most induló, Gróf biciklin című sorozatunkban ezzel az arisztokratával kívánjuk megismertetni az olvasót.
Kiemelt kép: Biró István
