Egyre nagyobbak a fiaim. Az anyaság „javát”, úgy tűnik, már magam mögött hagyhatom: a függés lassan fellazul. Most a nagy beszélgetések és eszmélések időszaka várható. Bújnak még a fiúk, ölelnek, de már érződik, hogy különálló egyéniségek, önállóak, véleménnyel, ízléssel és akarattal. Örömöm van bennük, abban, hogy sikerült úgy létezzünk egymás mellett, hogy
bár igencsak hatottunk egymásra, de tiszteletben tartottuk egymás igényeit, valahogy meg tudott történni a csoda.
Annak meg kifejezetten örvendek, hogy önellátóak lettek (már amennyire a korukhoz képest lehetséges), ugyanis nem vagyok az a tyúkanyó típus, aggódni is csak nagyon későre szoktam, inkább az együtt ugrálós, marhulós haver vagyok, aki mellesleg főz, és sebet kötöz, de nem öltöztető személyzet.
Azt vettem észre, hogy a gyermekeim összes eddigi korszakaiban a saját gyerekkoromat is újraélem, az élmények érzelmi lenyomata ma is jelen van a szemléletemben. Emlékszem, hogy egyik-másik helyzetben én hogyan éreztem magamat gyerekként. Ezért is nehéz a komoly felnőtt szerepét magamra ölteni, miközben úgy érzem, mintha még soha nem is lettem volna igazán az.
Anya lettem. Igen, immár tizenkettedik éve teljeskörűen, gondolatban viszont már 16 évesen tudtam, hogy a fiamat Gergőnek fogják hívni.
Mindig készültem arra, hogy én anya leszek, enélkül valahogy nem tudtam volna elképzelni az életemet. Mégis, volt egy időszak, amikor úgy tűnt, nem lehetek, és rögtön utána jött az elhatározás, hogy nem halaszthatom, mert akkor minden esélyemet elvesztem.
A rákot követően a két veszélyeztetett terhességem nem terhelt, örömmel vártam a pillanatot, hogy kézbe vehessem a gyerekeimet. Rengeteget készültem a pillanatra, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy pihenhettem, volt időm foglalkozni a szerepre való ráhangolódással, foglalkozni azzal, hogy elrendezzem a múltat, hogy a gyerek egy letisztult anyát kapjon, aki nem hurcol magával mindenféle múltbéli sérelmet. Nagyon tudatos kismama voltam: tudtam részletesen azt, hogy mit hogyan szeretnék majd, és ebbe nem engedtem senkit beleszólni. Ez segített is abban, ami aztán következett. Mert tanácsot, kéremszépen, kezitcsókolom, mindenki osztogat. Sokszor elgondoltam, hogy ez a sok öregúr a játszótéren honnan ismeri ennyire a szoptatás rejtelmeit, miközben a gondoskodás sapkák létezésén túli valóságát nem nagyon ismerik. Hát te balga kismama, nem tudod, hogy a gyereknek cipő kell a lábára?! A gyerek ekkor még éppen csecsemő, babakocsiban tologatom, és esze ágában sincs talpra állni. Még véletlenül sem feltételezi, hogy neked talán más meglátásod van a kérdésre vonatkozóan.
Néha nem tudjuk, mi, friss anyák, hogy mit hogyan kell csinálni, mire kell felkészülni. Honnan tudnánk?! Ahány gyerek, annyiféle életet kapunk a kezünkbe, annyiféle jellemet, érzékenységet, testi igényt.
Úgy is nehéz, ha vártál már erre a szerepre, úgy is nehéz, ha hirtelen döntöttél így, vagy csak betoppant hozzád az anyaság. De alakulsz utána.
Aztán később, hogy melyik a jobb cumi, hogy mivel kezd el a hozzátáplálást, oltasd vagy ne oltasd be, bölcsi vagy nem bölcsi, cipő vagy csak kicsizokni, sapka vagy nem. A kisváros parkjában, az utcán, az üzletben, a kismama klubban, a bankban és a polgármesteri hivatalban, jajj, hát a kórházban, úgy tűnik, erre mindenki tudja a választ, sőt, teljesen kéretlenül, irtózatos segíteni akarással tukmálják a jótanácsokat. „Anyuka, hát maga mit csinál?!”. Nem jól szoptattam, nem jól pelenkáztam, nem jól fektettem a csecsemőt a kórházban, nem jól gondoztam otthon, nem figyeltem rá, amikor véletlenül lefordult az ágyról.
Annyira új szerepben vagy a felelősség teljes terhével a vállaidon, semmi más konkrét fogódzóval, mint a saját meggyőződésed – ez persze lehet hibás vagy sem, de ki bírál? –, hogy ezek a beszólások, facebook csoportban letámadások mélységesen elbizonytalanítanak, és egyszerűen állsz a síró gyermek mellett, a fejedben hatszáz, egymásnak ellentmondó válasz, és lemerevedsz, cselekvésképtelenné válsz. És persze elég gyakran összeomlasz, lelkiismeret furdalásod lesz, inkább elszaladnál, vigyék el ezt a gyereket, képtelen vagy gondozni, hogy kerülhettél ebbe a helyzetbe...
Azóta, amióta anya lettem, rengeteg dolgot megtanultam magamról, a világról, és irtó harcos lettem – én a gondoskodást védelemként adom.
Megtanultam, hogy a lelkiismeretfurdalás soha nem akkora, mint amikor belátod azt, hogy a gyermekeddel szemben hibát követtél el. És mennyi sok hibát lehet ejteni egy gyermek felnevelése alatt! Hogy az ölelésnek irtózatos ereje van, a türelem egy olyan terület, amivel háborúkat lehet megnyerni, hogy az akarat addig érvényes, amíg a gyermeked akarata azt felül nem írja, hogy elfogadni egy másik embert, feltétel nélkül, annyira természetes. Hogy egy nap számtalan feladat elvégzésére elég, ügyes beosztással. Hogy nem hazudunk, és ha elgyengülünk, akkor sírunk. Hogy nem csak az én igazam az egyetlen érvényes igazság, hogy az alázat milyen nagy jelentőségű az emberek közötti viszonyban. És tanulom tovább, így sorjában.
Kiemelt kép: Shutterstock
