Ilyenkor a legtöbb apuka elgyöngül, és nyomban játszani kezd a gyerekkel, de a keserű tapasztalat, amelyik az évek során felhalmozódik, azt mutatja, hogy
Ilyenkor aztán este, vagyishogy éjjel kétségbeesett kapkodás következik, rossz mondatok, felsülés. Éppen ezért a tapasztalt apa már amikor meghallja az „Apaaaaa!”-kiáltás első néhány tucat a betűjét, tudja, hogy valahogy – lehetőleg szeretettel és nem ordibálva, ugye – le kell szerelnie a drága gyermekeket, mert a munkát (ott enné meg a fene) el kell végezni.
Ezt persze nekik nincs, mit magyarázni, esetleg annyiban, hogy… apa dolgozik.
aki a gyermekek szótárában Luciferrel lesz egyenértékű, csak épp el ne mondják neki, amikor találkoznak, fohászkodik apa néha.
Igen ám, de igazából akkor sincs boldogság, ha az „Apa dolgozik” után a gyerekek kikullognak a szobából. Szomorúan. Ilyenkor apába belecsap a villám, mindjárt eltelik a gyermekkor, örökre vége ennek, szegények így nőnek fel, soha meg nem bocsátják, sérült felnőttek lesznek maguk is, na tessék, ez a minta, egy laza, kétszavas mondattal már az unokáimat is megnyomorítottam.
(Külön súlyosbító tényező, mikor a feleségünk segít be: megfogja a gyermekeket szép szelíden, és egy apa dolgozikkal kivonszolja őket a szobából, körömmel feltépett és könnyekkel áztatott padlót hagyva maga után… Ilyenkor apa már egyáltalán nem tud dolgozni, mert végig arra gondol, hogy most őtet nem fogják szeretni a csemeték, csak az anyjukat, mert ugye apa mindig csak dolgozik, anya meg bezzeg játszik velünk, és akkor milyen felnőttek lesznek, szegények, így nőnek fel, soha meg nem bocsátják… lásd mint fent.)
a gyerekek berohannak, mindenki boldog, dobolnak, zongoráznak, verekednek, veszekednek, elesnek, ellopják a telefont, és játszanak vele, apa hátán állnak és ülnek, de a sarokból a bűnbánatot elképesztő hatékonysággal kelteni képes laptop csak gúnyosan zümmög és olykor apára hunyorog, aki ettől viszonylag (hamar) ideges lesz.
Ilyenkor megint elölről kezdődik a lelki dilemma, gyerekek ki, tapintatos asszonka kihurcolja őket, vagy apa szelíden kitessékeli, mindenki sír, különös tekintettel az eljövendő felnőttkorra. Apa dolgozni kezd, de közben hallja, hogy kint megy a móka meg a kacagás, a vihánc, ő meg itt senyved, hát kirohan, mint Zrínyi, de rögtön levágja (mint Zrínyi a törököt), hogy bizony így nem lesz munka… visszakullog hát. A gyerekeknek – akik közben elfelejtették, hogy apát is lehetne, kellene nyúzni – viszont nyomban eszükbe jut, hogy apát is lehetne, kellene nyúzni, és így is tesznek.
Úgyhogy apa nekifekszik, egyik kezével dobol, a másikkal megpróbálja megérteni a matekfeladatot, majd megoldani magzatja helyett a házit, a harmadikkal lecseréli a vizet az akváriumban (fiús program), a negyedikkel babázik (lányos program), az ötödikkel és a hatodikkal legózik és sakkozik, és felszeleteli a bárányt, a lajhárt, a málét, a sós ringlit babbal, az orángutánt, a zsenge gyökereket és a gyönge szekereket lakmározás céljából. És hogy mi a tanulság? Nincs tanulság. Valahogy végig kell csinálni így, megsokszorozott erővel, egyszerre kell helytállni itt és ott.
Különben pótolhatatlan veszteség ér mindenkit.
A munka pedig megvár, olyan az; és végül meglesz éjjel, vagy miközben dobolnak és zongoráznak az ember agyán, ujján, billentyűzetén és idegrendszerén cukkantott borsónyi kölkei.
Simogatja a szél az arcomat, ez a ló a miénk, a szekér is a miénk, és éppen olyan büszkén húzom ki magamat, mint majd tíz év múlva is fogom, amikor a Magyarországra tartó busszal járok vissza Kolozsvárra, és édesapám szekérrel visz ki a megállóba.korábban írtuk
Sándor Ella: Mi van akkor, ha zörög?
