Miért akadunk ki a trágár szavakon? Ilyeneket bárki mond, ha rossz napja van. Hogy nem ennyi volt, s évtizedek sérelmei gyűltek ez mögött? Akkor miért nem mondtuk akkor, miért csak most, ha ez már ilyen régi múltú, miért nem léptünk?
Egyik volt osztálytársam „bezzeg a mi időnkben” – stílusban felelevenítteti velem azt a tömény bántást, amit együtt viseltünk, aminek együtt voltunk elszenvedő alanyai általános iskolás korunkban.
A tábla csattanása, amit egyik osztálytársunk tanári poftól kapott feje váltott ki, a „négyszögben” kapott nyilvános megszégyenítések, mert nem volt nyakkendőnk vagy karszalagunk, a sok körmös, fültépés, kokszik, a beszédhibája miatt osztály előtt tanár általi kigúnyolás, s az a folyamatos rettegés, hogy nehogy te legyél a következő. Körmöst kaptam én is, de amúgy nem voltam céltábla.
Én azon rettegők közé tartoztam akkor és egyetemen is, aki próbált nem feltűnni, levegőnek látszani, elvegyülni, hogy megússzam azt, amit mások céltáblaként kaptak. Ez viszont folyamatos szorongással, iskolaundorral, kiábrándulással járt együtt.
Mi az a generáció voltunk még, akik a kommunizmusban azt hallottuk a szüleinktől, akik cifra káromkodásokkal szidták a rendszert, hogy „Fiam, hallgass! Semmit nem szabad elmondani senkinek, mert akkor minket elvisznek.” Az iskolában az volt a természetes nevelési módszer, ha félelemmel fegyelmeznek. Ha a gyerek hazament, és kitudódott, hogy kapott egy nyaklevest, lehet, hogy otthon megkapta a párját, mert a tanárnak mindig igaza van. Nem hallottunk arról, hogy verbális, lelki, szexuális zaklatás, hogy diákok jogai, iskolapszichológus, akinek el lehetne mondani.
Mindenki tudta, hogy ez van, és mindenki tűrte, hogy ez van.
Csak azóta, huss, elröppent 30 év, változtak az idők, és ki merte mondani a pszichológia és pedagógia, tudományos adatokkal alátámasztva, hogy a kiabálás, testi fenyítés, félelemmel való nevelés milyen káros rövid és hosszú távon, változtatni kell az oktatási-nevelési módszereken. De még mindig vannak olyan pedagógusok, akik beleragadtak a kommunizmusba, akik még simán megalázzák, bántják, megfélemlítik a gyerekeket. Most már ezt nem kell tűrni!
Tudom, hogy mire lett volna szükségem akkor, a félelemben tartott, társaim megalázását végignéző diákként. Egy felnőttre, aki ott az iskolában, az egyetemen meghallgat, hitelesnek ismeri el érzéseinket, kiáll mellettünk.
Magunkra maradtunk, mert szüleink hittek is nekünk, meg nem is. Nem tudták, hol az igazság. De voltak tanáraink, akik rosszul értelmezett kollegialitás alapon, ha meg is hallgattak, annyival maradtunk. Nem mertek kiállni mellettünk, féltek ők is.
Iskolapszichológus lettem, tudatosan választottam ezt a szakirányt. Olyan felnőtt akartam lenni, akire nekem szükségem lett volna akkor.
Akihez bármivel jöhetnek a diákok, aki meghallgatja őket, aki adott esetben akár a törvényszékig megy velük. Volt rá példa.
Nem tűröm a felső státusz fitogtatását, a hatalmi kommunikációt, pozícióval való visszaélést – szerintem a múltam miatt. Arra tanítom a diákjaimat, hogy tiszteljék a saját- és más ember méltóságát, és ne engedjék, jelezzék, ha valaki ezt megsérti.
Ez lett a veszteségek, traumák nyeresége, engem erre tanított.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Megszégyenítés a családban, tanintézményben: Lehet, hogy soha nem múló fájdalom
Múlt hónapban egy oláhszentgyörgyi polgármester tizennégy éves kamasz lányát nevelési célzattal úgy büntette meg, hogy falhoz térdeltette meztelenül, miközben le is videózta, ahogy az „elszemtelendő” lánya utána sorolja, amiket az apa diktál neki. A videó kiszivárgott, számos sajtóorgánum kommentálta az esetet.
