Annak ellenére – vagy pont azért! –, hogy két bátyám van, viszonylag későre és nehezen tanultam meg bringázni. Féltem, hogy leesem, eldőlök biciklistül, ha a lábam nem éri a földet. Nem a tesóim, hanem apám tanítgatott egyszer, és mivel tudtam, hogy nem ér rá egész délután, igyekeztem gyorsan bátor lenni. Amikor már jobban ment, néha megkaptam a bátyám háromnegyedes bicóját: nagy kormányú, kontrafékes, embertelen nehéz szerkezet volt egy 30 kilós leánykának. Nem is szerettem soha annyira bringázni, mint „az udvar” többi játékosa.
Az udvar? Az volt a Minden egy blokkos gyermeknek. A tömbházunk háta mögött hatalmas, téglalap alakú zöld pázsit feküdt, ott zajlott a fél életünk: suli után, vakációban, hétvégenként ott lebzseltünk.
Csak a (fix!) közepére helyezett szemeteskonténerek zavarták néha a kacsázást (labdajáték☺), de nem bántuk, mert bújócskázásnál kifejezetten jól jöttek. Lyukszizni a lányoknak ritkán szabadott, az fiús játék volt, helyette viszont gumiz(gat)tunk: én nem voltam olyan ügyes, mint Enci: talán egyszer, ha meg tudtam ugrani a „derekat”.
Egyesek felkiabáltak egy szelet uborkás zsíros kenyérért, de mi sosem vihettünk le ételt az udvarra. Édesanyám azt mondta, ha nem eszik mindenki, nem illik kívántatni más gyerekekkel a zsíros kenyeret. Mindegy volt, mert én akkorra már eldöntöttem, hogy ha nekem egyszer lesznek gyerekeim, nekik tuti szabad lesz ez is.
Nagyjából sosem volt baj abból, ha úgy mentem haza, mint „egy kent kas” – vagyis tetőtől talpig piszkosan. Leginkább a fiúkkal játszottam, úgyhogy a kevés királylány- (főként a Mami által kötött) ruhám nem került bajba.
Az nagyon fájt, hogy nem volt saját kiskalapácsom, amivel a matchboxoknak utat lehetett verni a földben, de amikor apám nem volt otthon, néha elcsentem a nagykalapácsot. Persze ebből mindig baj lett.
Sokat voltunk falun is: a nyári vakációk zömét ott töltöttük. Kiskutya és főleg kismacska majdnem mindig akadt, de hónapos csirke és gyorsan döglő kiskacsa is. Mire megszerettük őket, megnyomta a tehén, kitörött a nyakuk, vagy csak simán „elájultak”, ezért nagyapám kidobta némelyiket a ganyédombra – ott néztük és sirattuk őket napokig.
A nagy fenyőfára csak egyszer másztam fel, de abszolút megérte a látvány, a körtefára sosem sikerült, a meggyfa viszont könnyen bevehető volt.
A malacot a deszkarakás tetején üldögélve bosszantottuk: fél kézzel téptük a szilvafa belógó ágáról a félig érett fosókát, hogy a magját a disznó nyakába köphessük. Egyszer mezítláb mentünk a „csorda elé”, hogy hazahajtsuk Sárit és Boglárt – de csak egyszer. Egyszer mezítláb.
Amikor nagymamám beteg lett, másképp kezdtek telni a nyarak: mivel kicsi voltam, és a mezei munkában hasznavehetetlen, a felolvasás lett a feladatom. Tökéletes megoldás volt arra, hogy nagymamám se unatkozzon, és a nyári házi olvasmányt is kipipáljam. Kedvencünk az Árvácska és a Kincskereső kisködmön volt: sokat sírtunk a szegénységen. De aztán megmutatta nagymama, hogy melyik fiókban van a kókuszos Africana az almáriumban. Ezt a szót is akkor, Móra Ferenctől tanultam: almárium. Néha, de csak hetente egyszer talán, én is kimehettem a mezőre: a kicsi gereblyével segít(g)ettem a takarásban, és hiába tudtam, hogy mennyire fájdalmasan csípnek a vadméhek, mindenért kárpótolt, hogy hazafelé a magas szénásszekérről beláttam a falu összes udvarába.
Ilyen történetei minden székelyföldi gyereknek voltak akkoriban. Általuk nem lettünk különlegesek, de kívülállók sem – ez volt a természetes. Hogy igazi volt-e? Nem tudnám megmondani. Ez volt akkor, s így ez volt a miénk.
Télen persze festettünk is otthon, és bizony, mi úgy, hogy összekeverhettük a színeket! Rengeteget szánkóztunk, tetőtől talpig vízben – azaz, jégben – állt rajtunk a kötött anyagú kinti ruha: az anyagkesztyű, amit Keresztmama varrt, az első öt másodpercben átázott. Az angyal is mindig ekkor jött, amikor mi a Puskaporosról hazaértünk.
Anyu sosem szólt, hogy kapcsoljam le az éjjeli lámpát, és aludjak, de sokszor ébredtem arra, hogy kiveszi a könyvet a kezemből, megpuszil, és sötét lesz.
Talán az jelzi, igazi volt-e, hogy pont ezekre emlékszem? Talán.
Azt mondják, a mai gyermekek nem tudják, milyen az igazi gyermekkor: csak nyomogatják a tabletet és tévéjátékoznak a négy fal között. Nem tudják, milyen az igazi nyári vakáció, az igazi szénaillat, az igazi gyümölcs és a frissen fejt tej íze – azt sem tudják, kik ők igazából, és azt sem fogják tudni, milyen az igazi szerelem.
Vajon milyen gyerekkoruk volt azoknak az embereknek, akik felnőve meghatározzák, előírják, s ha szerencsénk van, jóváhagyják azt a rengeteg IGAZI-t?
Kiemelt kép: Shutterstock
Lyukszi – egy lyukat kell fúrni a földbe, abba aprópénzeket pattogtatni, ahányat bepattogtattál, annyit megtarthattál.
