Az öröm mellett ma kissé sajnálom, hogy ezek „csak nyomokban” emlékeztetnek már a nagyanyáimtól hallott, hajdanvolt örömteli együttlétekre. Ahol megjelenítődött valamiféleképp a jó és a rossz, és ahol a rossznak veszni kellett! – Vajon azért kapott ez akkora hangsúlyt, mert az életükben is jobban törekedtek ennek megvalósítására? Lehet vitatni.
Számomra mindenképpen erőforrás egy-egy nyílt arcú idős ember békét sugárzó tekintete.
De miért nosztalgiázzunk, hiszen változik a világ! Sőt, fejlődik, s benne az ünneplés módja is. Fantasztikum és ötletesség már kevés – ezt tanúsítják a különféle rendezvények minden szinten. Üzlet lett az ünnep, cél lett a siker, pedig a „Siker” nincs Isten nevei között. Jézus sem „hajtott rá”, mégis megérezték a belőle áradó erőt a vele találkozók, és ünneppé lett a találkozás. Mert önmagát adta. Istennel egyesült önmagát. Hátradőlhetünk azzal, hogy ránk hagyta örökségként, a miénk, de ezt a küldetést már nem akarjuk érteni. Fáradunk, kevés az időnk, vagy emberré tevő képességünk, a szeretve figyelés képessége tompult volna el bennünk? Szeretve figyelés, ami igazi ünneppé tehetné napjainkat…
Pedig tisztában vagyunk vele, hogy létbe születni csak pár pillanat műve általában, de létezni tudni, tanulni, akarni kell.
Jézus szavain, példáján fellelkesülni sem elég igazi önmagunkká válásunkhoz. Akkor lehetne teljes ünneplésről beszélni – legyen az akár a farsang –, ha mernénk vállalni, hogy figyeljünk is a létre, saját magunk és mások létezésére. De életünknek még velejárója, Jézus tanítványaihoz hasonlóan, a csalódás, kiábrándultság, a hétköznapivá süllyedés, akkor is, amikor lenne okunk az ünneplésre. Most épp a farsang hív arra: tanuljunk örülni a létünknek.
És tudatosítani, hogy találkozásaink a jó győzelmét meghozó ünnepekké válhatnának, ha vennénk a fáradságot, és kilépnénk önmagunkból a közösségért, engedve az öröm hajtóerejének.
Kiemelt kép: Shutterstock
