A drámaoktatásnak nagyon nagy mértékben meghatározója a személyes jelenlét, az az energia, amelynek segítségével elhitetem és meggyőzöm a diákjaimat arról, hogy érdemes játékban élni, ”mely valóra vált”. Hogy merjenek szabaddá válni, akár csak pillanatokra is a szocializációs megfelelési kényszerek, a vajon elég vagyok-e félelmek béklyója alól.
Magával ragadó és lehengerlő pillanat, amikor megtörténik a tiszta rácsodálkozás az Én-re.
A felfedezés pillanata a felhőtlen örömre. És amikor meglátják magukat a Te szemében. Egymás szemében.
És igazán ettől lettek megfosztva az elmúlt egy évben, hiszen Atyaég, lassan egy éve, hogy ezzel a helyzettel együtt kell élnünk. A fejlődés lehetősége a gyenge kötésekben van, állítják a szociológusok, és nem olyan nagy ördöngösség elfogadnunk az állítás igazságtartalmát.
Az erős kötések, mint a családi kapcsolataink, közeli baráti kötelékeink olyanok, mint a kifeszített biztonsági háló. Alapot és kiszámíthatóságot adnak, de ezzel együtt ez azt is jelenti, hogy ugyanazokban a körökben mozgunk, ahol ismerjük a dinamikát, és ha szerencsénk van, még teljes elfogadásban is részesülünk.
Az új információkhoz, a fejlődésünkhöz szükséges impulzusokhoz, amelyek újraértelmezésre késztetnek, valójában a gyenge, laza kapcsolati kötéseken keresztül jutunk.
Ezek az ingerek néha meglepőek vagy bosszantóak, de mindenképpen elengedhetetlenek.
És többek között ettől lettek megfosztva a gyerekeink az elmúlt egy évben. Az iskolaudvar szüneteinek kavargó impulzusaitól, a folyosók nyüzsgő Egymás-ra csodálkozásaitól, az önkifejezés szárnypróbálgatásainak visszaigazolásától. Egy rebbenékeny „szia” szerelemmé válásától, a hasonszőrűség felismerésétől, amikor egyszerre ugyanazt kérik a suli büfében. A lehetőségét a siker vagy rosszabb esetben a sikertelenség élményének. A közösség érzésének felfedezését. Az egymás iránti felelősség megismerését.
Nehéz nekik most. Szükségük van ránk.
A megértésünkre, a nagyobb bizalomra, a kiállásunkra értük, hogy mihamarabb újra együtt lehessenek, a támogatásunkra, hogy elfogadjuk a szabadság iránti igényüket.
A türelmünkre, amivel segíthetünk nekik megérteni önmagukat, feltenni a kérdéseiket, amelyeket néha még mi sem merünk feltenni magunknak.
Nehéz nekik most. Fogd meg a hozzád legközelebb álló fiatal kezét, vagy ha nem engedi, csak légy ott neki, és engedd hadd repüljön.
Bízz most nagyon benne. Szüksége van Rád.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock