Jaj, hogy kéne írószer, füzet, radír meg egyéb megszokott, sulikezdős dolgok is... Ó, tényleg…, de ráér. Vagy nem?!
Nagyon várom! De nem. Egyáltalán nem várom a tanévkezdést.
Várom ugyanazért, amiért mindenki más is. És nem várom. Mert félek. Féltem a gyerekeimet ettől az egész falanszteri, teljesen ismeretlen és szokatlan világtól, amiről senki nem tud semmit. Nem tudom őket felkészíteni (a kicsikről beszélek), hiszen én sem tudok róla semmit! Pedig hát, igen. Nekem, nekünk, azoknak, akik a tanév előkészítésében intenzíven részt vettünk a Magyar Szülők Szövetsége vezetőiként, mindent IS kéne tudni! S annál sokkal többet is.
És nem tudunk semmit! Nem tudok semmit! Egyszerűen belenézek a várakozással teli, csillogó szemükbe, és másodpercek töredéke alatt döntök úgy, hogy majd mindjárt beszélgetek velük erről, csak egyszer elmosogatok. S aztán nagytakarítok, és szekrényt rendezek, vagy tehenet itatok, vagy kutyákat, tyúkokat vegzálok, csak beszélgetni ne kelljen! Arról, amiről úgy tudok mindent, hogy nem tudok semmit.
Nem tudok válaszolni a kérdéseikre.
Például mit mondok, ha megkérdezik, milyen érzés lesz maszkban ülni, és a baráttal nem kezet fogni,
és a „grundon” ha nem játszhat, hogyan telik a szünet? Milyen lesz szünet nélkül az életük? S ha nem látja, hogy az osztálytárs vagy a tanítónő épp komoly vagy mosolyog a maszk alatt?
És egyáltalán! Gyötrődöm és vergődöm. Maszkot vásárolok, nem tanévkezdést ünneplő virágcsokrot.
Na és hány füzetet vegyek? Istenem...
S akkor jönnek az én csodálatos porontyaim és segítenek.
Mert bár kicsik, de csodák, és sokkal tájékozottabbak így, a hétköznapjaink által, mint hinném.
„Anya, ha betartom a távolságot, és kezet mosok és hordom a maszkot rendesen, akkor sokáig lehet suliba járni, és eltűnik ez a fránya vírus! És Anya, segítesz abban, hogy hét végén tudjunk játszani a haverokkal, mert a suliban nem lehet?
De Anya, azért ez mégis jobb, mint csak a tabon látni a Tancit!”
És folytatódik tovább:
„Anya, én már nagy vagyok, és be tudok menni a suliba egyedül, nem kell kísérni, már mentem egyedül, de ígérd meg, hogy nem sírsz, mert az olyan ciki. Bízol bennem, Anya?!
Jaj, és Anya! Szeretlek!"
S akkor nagyon megszégyeltem magam. A legfontosabb dolgot felejtettem el. Bízni bennük! Hinni abban, hogy az eddigi nevelésnek van gyümölcse. Tudni azt, hogy lehet számítani rájuk, hogy gyorsabban alakul a felelősségérzetük, mint gondolnám.
S mielőtt abba a pánikszerű tévedésbe esnék, hogy
ilyen körülmények között elveszik gyermekkoruk eddig megszokott iskolai öröme, átállítom a gondolkodásom, s azon agyalok, hogyan tudnám megteremteni nekik azt a tanintézményen kívül, biztonságosan.
Mert én bízom bennük. Tudom, ilyen körülmények között is fel fogják találni magukat, és kialakítják saját, kis, falanszteri körülmények között is élhető birodalmukat.
Anya vagyok. Ízig-vérig Anya! Aki most egy teljesen új élethelyzetbe küldi gyermekeit. Amiről nem tud semmit. Amit soha nem tapasztalt meg. Amiben semmit nem tud segíteni. Amitől fél.
S akkor veszek egy mély levegőt, mert szól a telefon, s egy aggódó anyukát nyugtatok meg éppen, hogy igen, bízzon a gyerekében, a pedagógusban és önmagában, mert minden pont úgy van jól most, ahogy van, s aztán majd meglátjuk, hogyan legyen tovább.
Ennél többet egyelőre nem tehetünk. Amit lehetett, azt megtettük. „A mór megtette kötelességét, a mór…” Kezdheti a tanévet. És megnyomom a Vásárlás gombot: maszk és iskolakezdő csomag.
Kiemelt kép: Shutterstock
