– Csókolom, nénike! – penderül be a falusi porta kapuján egy hétévesforma leányka. Hátán hátizsák, ruhája szedett-vedett, csiricsáré, haja fésűt rég nem látott, egy ócska gumival van összefogva. Bőre barna, szeme ragyog.
– Adjon valami munkát! Elseperjem-e a kapu elejét?
– Nem kell, fiam!
– Hozok borvizet, jó-e?
– Van most elég! Itthon voltak a leányomék.
– Kigyomláljam a burjánt a kövek közül?
– Azt sem kell. Éhes vagy-e?
– Nem vagyok. Ettem – mondja lemondóan s leül a kőlépcsőre.
– Mit ettél?
– Pityókát. Mindennap azt eszünk.
– Almát kérsz-e?
– Nem. Savanyú még. Az az unokája hintája?
– Igen.
– Hintázhatok én is rajta?
– Hintázz nyugodtan.
Hintázik, énekel behunyt szemmel. De hamar elunja egyedül.
– Adjon valami munkát, na!
– Adok egy kifestős könyvet. Elviheted, otthon szépen kiszínezed.
– Nem kell. Az sincs, hová tegyem. Ne haragudjon! Tudom, jó szívvel adja.
– Nincs asztalotok?
– De van, de azon az étel van. S a fazekak. S a poharak. S az üvegek.
– S akkor hol tanulsz?
– Én csak az iskolában.
– S amíg nem volt iskola?
– Karanténban nem kellett tanulni.
– Dehogynem kellett! A tanító néni biztosan küldte a tanulnivalót.
– Küldhette. Nekünk nincs se számítógépünk, se internetünk.
– De telefonotok van, nem? Neked is van, láttam.
– Á, ez csak olyan… valaki adta. Nincs benne kártya. Csak azért hordom, hogy a többiek lássák, hogy van telefonom! De ne árulja el senkinek, jó-e?
– Jól van. Csúfolnak az iskolában?
– Nem. Nem foglalkoznak velem. Ők együtt játszanak, s én egyedül. Emlékszik, bogaras is volt a fejem…
– Emlékszem. De már nem az. Édesanyáddal beszéltél mostanában?
– Nem… messze van, „olaszba”. Egy öregasszonyra vigyáz. Százéves, nem tudja magára hagyni, nem tud telefonálni se. De jön karácsonykor, hoz nekem rendes telefont, s egy szép karkötőt, azt mondta. De azt édesapa is vett. Nézze meg!
– Szép.
– Magának adom. Segítsen kibogozni!
– Hagyd, ez a tiéd. Fiataloknak való, nem öregasszonyoknak. Szedtem neked össze ruhákat. Megnézed?
– Az unokájáé volt?
– Igen – füllenti az asszony, pedig turkálóban vette.
A leányka boldogan próbálgatja az udvaron a ruhákat. Van, ami nagy, azt feltűri. Jó lesz – mondja mindenikre.
Szürkülödik, az asszony bezárja a tyúkokat. Két tojással a kezében jön elő a hátsó udvarról.
– Biztos nem vagy éhes?
– Nem. De ha tud adni tojást, elviszem. Hozok gombát helyette valamelyik nap.
– Ingyen adom, van elég. Én egyedül nem eszek meg ennyi tojást, amennyit ezek a tyúkok tojnak. De ha szedtek gombát, hozhatsz. Megveszem.
– Jól van. Magának hozom a legszebbeket.
– Haza kéne indulnod. Messze laktok, s késő van.
– Á, nem hazamegyek.
– Hát hová mész?
– A kocsmába!
– Ott van apád?
– Igen. Ma kapott pénzt a napszámra. A karkötőt is abból vette. S vett még csipszet s kólát is. S most fagyit is vesz nekem, ilyenkor jó kedve van.
– Gyere, tegyük bele a tojást a hátizsákodba. Ez milyen nehéz! Mit cipelsz te egész nap?
– Én a könyveket s a füzeteket. Mondtam, hogy nincs hová tegyem otthon! Benne van a diplomám is! Megnézi?
– Én meg, ha megmutatod…
– Olvassa el, mit ír rajta?
– Azt, hogy: „…az osztály legjókedvűbb gyerekének…”
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
