– Képzeld, paroláztam egy öregasszonnyal!
– Öregasszonnyal?
– Kábé, mint te, olyan volt – meséli nyári élményeit a tizenkét éves unokaöccse, akit éppen néhány pillanattal ezelőtt sikerült maga mellé csalogatnia.
– Ó, gyere ide, na, egy kicsit ölelgesselek, puszilgassalak, jövőben már úgysem engeded! – majd ő lepődött meg a legjobban, amikor a legényke, a legkisebb ellenállás nélkül mellé telepedett a nagy kerti hintára, ahova még fértek volna pont ketten, de most csak ők lengedeztek az iskolaszagú őszben.
hol a kis szőke pihékre a lebarnult nyakon, hol a pajkos szeplőkre a kedves arcocskán és megbátorodva, hogy nem tiltakozik, mind többet s többet, telhetetlenül, ki akarva használni a talán legutolsó, ajándékba kapott lehetőséget. Hogy megnőtt ez a gyerek!
– Tudod, hogy amikor megszülettél, olyan volt a karod, mint egy gyufaszál?
– A tiéd sem valami vastag!
– Igen, én is csámpás vagyok – nevet. – De most is átérem a két csuklódat egy kézzel.
– Na, azt nem hiszem! Próbálgatják.
– Szóval, az öregasszony kábé mint te, olyan volt, csak volt benne élet – teszi hozzá a kölyök huncutul vonogatva a szemöldökeit, mint aki pontosan tudja, hogy milyen jó poént sütött el, és most várja a hatást, ami nem marad el, mert ő nagyot kacag, hahotázva. Talán túlságosan is nagyra sikerül ez a nevetés, egy kicsit erőltetett, mintha levegő után kapkodna, vagy időt akarna nyerni, hogy magához térjen a döbbenettől.
Most itt ül egy nappal később egyedül a hintán a reggeli kávén túl, de a döbbeneten még nem egészen.
Hát igen, elhagyta az ötvenet, ám ő soha, egy percig sem tekintett magára úgy, mint egy öregasszonyra, s most meglepi a felismerés, hogy van, akinek a szemében már egy csoroszlya, egy kivénhedt matróna. Na jó, ezek a szavak még nincsenek benne a gyerek szókincsében. Szerencsére! Három hónap múlva betölti az ötvenhármat, ha az Isten élteti, de hogy ő öreg, ez a lehetőség most először ötlik fel benne.
Mi tagadás, van, hogy azon kapja magát, hogy kritikusan és nem kis irigységgel méricskéli fiatalabb kolléganőit, és elégedetten nyugtázza, amikor a gravitáció és a természetes megvilágítás felfed néhány aprócska ráncot, egy-egy májfoltot, a feszes nadrág alatt felsejlő narancsbőrt. Nehogy már máson ne fogna az idő! Azt is észrevette, hogy a munkahelyi bulikon már rég nem zsonganak körülötte férfi kollégái, az idősebbek is a fiatal kolléganőkre nyomulnak. Legutóbb pedig döbbenten látta, hogy ő a nyugdíj előtt álló, öregecske kolléganők között ül. Az is igaz, hogy reggelente legalább fél órába telik, míg emberszabásúra maszkírozza magát.
Egy ideje éjszakánként többször is elmegy a vécére, olyankor úgy kattog a bokája, hogy attól fél, felébreszti a férjét. Sőt, előfordul az is, hogy köhögésnél, nagyobb nevetésnél, vagy, ha nem éri el elég gyorsan a toalettet, uram bocsá’, belefut egy kicsi. Pár hónapja az is kimaradt, hál’ Istennek! Ennek mondjuk örül, mert végre megszűntek hevülései, lobbanásai.
Tapasztalta azt is, hogy eléggé labilis a lelkiállapota, sokkal érzékenyebb, sértődékenyebb, mint régebb. Képes a leggügyébb tévéreklámon is elbőgni magát. Igen, a teherbírása is határozottan csökkent az utóbbi időben. Nehezen mozdul ki a komfortzónájából, egyre merevebb, rugalmatlanabb. A dereka is fájdogál közbe-közbe, egy temetést nehezen bír végig állni, hosszabb álldogálás után pedig alig tud elindulni. Az alvással is akadnak gondjai. Egyre gyakrabban.
Na jó, már nem húszéves! De hogy ő öregasszony, ez teljesen képtelen gondolat!
Megint jönnek a futókacsák. Ezek aztán nem hazudtolják meg a nevüket! Elöl a fehér, irdatlan hápogással valósággal rohan apró, esetlen lábain. Mögötte, libasorban a fekete és a barna, de ők már nem is rohannak, hanem métereket repülnek, aztán egyszer csak hirtelen megállnak, és mint akik teljesen célt tévesztettek, állnak a kert közepén néhány percig mozdulatlanul, tétován, majd megindulnak visszafelé. Most a barna gácsér vezeti, és ahogy jöttek, úgy mennek, futva, mintha attól félnének, valamiről lemaradnak. Aztán néhány pillanat múlva már a kert végében álldogálnak. A tegnap is előadták néhányszor ezt a produkciót.
– Milyen furán viselkednek ezek a kacsák! – jegyezte meg.
– Ezek nem libák? – kérdezte döbbenten az unokaöcs.
– Hát a kacsák nem vadon élnek? – próbálta a kamasz menteni a menthetőt mosolynak álcázott grimasszal, majd leforrázva hallgatta a kiselőadást a liba és kacsa közti különbségről.
Szóval, megint jönnek, elöl a fehér s utána a többiek, fejvesztve rohannak, majd megállnak a hintától néhány lépésnyire, a már ismert célt tévesztett ábrázattal, majd nekifognak keresgélni a fűben. Most egészen szépnek látja őket. Amikor először megpillantotta, akkor az ötlött fel benne, hogy ezeknek nem csőr van a fejükön, hanem fej van a csőrükön. Különösen a csupa csőr gácsér volt kimondhatatlanul esetlen. Egy régi, szépen formázott sétapálca fogantyújára emlékeztetett a feje, amely nem botban, hanem egy csónakban végződik. Ez a csónak két tenyeres-talpas lábon totyogva jár, és mindig siet valahova. A két tojó kecsesebb, az egyik hófehér, szép aranysárga csőrrel és lábakkal, a másik kékesfekete tollú, hasán fehér plasztront visel.
Öregasszony – biggyeszti le szája szélét, miközben kirázza hajából a falevelet, amelyet az elmúlás szagú ősz csempészett oda –, de legalább meg tudom különböztetni a kacsát a libától!
Ardelean Zsuzsanna belsőépítész neve talán kevésbé cseng ismerősen, de Kirmaier Zsuzsit sokan ismerik, munkáival százak találkozhatnak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. A fiatal lakberendező ezúttal a Proust-féle kérdéssorra felelt.korábban írtuk
Ardelean Zsuzsanna: Több türelmet adnék magamnak, több lazaságot