Két órával később. Apa az íróasztalnál ül, dolgozik. Veri a billentyűket, vírusról, kijárási tilalomról, gumikesztyűkről, halsétáltatókról ír. A két gyermek (jelöljük őket A-val és B-vel, bár néha a SARS és CoV elnevezések jobban illenének rájuk, de ilyet nem illik mondani, főleg világjárvány idején) a saját asztalánál gubbaszt, előttük telefon, tablet, laptop, fülükben ólom. Francia óra megy az egyik asztalnál, román a másiknál. Hát nem szép ez a 21. század? Apa, mi az a purkoá?, kérdi B., iszonyatos hangerővel, ugye, fülében ott az ólom. Apa ijedtében összekeveri Erdélyt Moldvával. A. kipillant hajsátra alól, kedvesen felüvölt (ugyanabból az okból kifolyólag):
Cséproasztő jést! Mert, ugye, román óra van. Apa sóhajt egy nagyot… Fiam, így nem beszélünk a húgoddal… Kislányom a purkoá franciául annyit tesz, mint: miért. Senki sem figyel. Senki sem hall. Miért? Miért nem küldhetem ki a nyavalyásokat a parkba? Ja, karantén van.
Két órával később. A wokban üvegtészta, egy másik serpenyőben undorító polipdarabok, kagylók, rémséges tengeri húsdarabok. Apa a két serpenyő közt egyensúlyozik, időnként diszkréten öklendezik egyet. De hát ha egyszer rendkívüli állapot van… és a jövő nemzedék e két kis terroristájának szíve vágya… Apa, nem megyünk ki a parkba? Nem, fiam, nem megyünk ki a parkba. Miért nem? Tudod, fiam, karantén van. És? A park nem a ház előtt terül el. Így megöregedtél? He? Hát, régebb könnyedén kisétáltál velünk a parkba. Még a hátadra is vettél. Apa megadóan a serpenyők fölé hajol és mélyen beszívja a tenger gyümölcseinek dögletes bűzét.
Két nappal később. Még mindig hétfő. Vagy szerda. Vagy péntek. Apa bemenekül a fürdőszobába. Már akkor is ehhez az utolsó menedékhez folyamodott, végső esetben, halálos fónikus (sztereó hangorkán) és/vagy olfaktív (sztereó bűzorkán) fenyegetés idején, amikor a drága gyermekek még apró üvöltő-, pisilő- és kakilógépek voltak. A fürdőszobában csend. És örök béke. És szikrázik a csempe fehérje (rózsaszínje), mint a hó (a rózsaszín szemüvegen át-látszó hó). Letolja a nadrágot, kényelmesen elhelyezkedik a trónon, mint tyúkanyó a tojásain, elővesz egy könyvet, rágyújt és… Nyílik az ajtó. Fiam… Ide figyelj, apa, az nem ér, hogy a nap bármelyik szakában pisilnem kell és mindig, MINDIG ott talállak a budin. Én egyáltalán… Vagy várj, lehet, hogy te nem is vagy egyedül? Lehet, hogy a gonosz ikertestvéreddel beszélek? Apa rezignáltan bólint, bedobja a könyvet a budiba, lehúzza a vizet és utána ugrik.
Négy évvel később. Még mindig hétfő stb. Vége, villannak fel a laptop képernyőjén a betűk. A közös esti filmnézés meleg fénye ragyogja be a három huszonegyedik századi barlanglakót. Bizony, A kiskakas gyémánt félkrajcárja az első színes magyar animációs film. Ez azért szép dolog. Ja, mondja A. vagy B. Vagy mindkettő. De miért nem voltak benne zombik? Hát… mert ez egy népmese. És a magyar népmesékben nincsenek zombik. Vagyis akkoriban nem voltak. De zombikkal sokkal érdekesebb lenne. Meg drónokkal.
Ma olvastam, hogy Olaszországban drónok fogják hazaküldeni az utcákon mászkáló embereket. Vamos a la playa… izé, casa. Jó, ez spanyolul van, de latinok, értik. Te, Erdélyben is be kéne vezetni. Vajon itt mit kiabálnának a drónok? Bă, mereți acasă că vin ungurii…
Felrobban az éjszaka. A boldog-bolond nevetés minden ráncot kisimít. Helyrebillen az idő, a tér, rövidesen csak a szuszogás kotor bele az éjszaka csendjébe, három szólamban.
Aztán… hétfő. Vagy szerda. Vagy péntek. A napok egy ideje úgy mutatkoznak, mint a sziámi ikrek.
Kiemelt kép: Shutterstock
