Adott egy dráma-vígjáték, három, a húszas éveik derekán járó csajszival a főszerepben. Valós érzelmekkel, reális problémákkal és emberi gondolatokkal operálnak, meglepően a földön jár a forgatókönyvíró csapat, ami nem épp jellemző a hasonló sorozatok esetében. Két főszereplő is azonos szakmában dolgozik, mint én. A világot szeretnék megváltani, akadályok gördülnek eléjük, sírnak, toporzékolnak, mennek tovább, néha faltörő kos módjára viselkednek, hogy elérjék a céljukat.
Nagyokat mosolyogva bólogattam, hogy igen, igen, hát
pont így, pont ezt akartam mindig, én is ilyen hibákat követtem el, nekem is ezek a merész álmaim voltak.
Külön élveztem, ahogy a filmbéli firkász kutat és kajtat, hogy a Nőileghez hasonló, de fiktív női lap online felületén publikált anyaga olvasott legyen, kattintsanak rá, és a tartalmával majd lángolva népet nevel, az olvasók figyelmét minden aktuális szociális problémára felhívja, és együtt, szerző, olvasó és annak is a szomszédja, kéz a kézben, elűzve a viharfelhőket, mindent megold és újra ragyog a szivárvány a sziporkázó napsütésben. Mosolyom akkor fagyott rám és kezdett grimasszá alakulni, amikor neki ez, természetesen, sikerült. Amint megnyomta a „publikálás” gombot, máris visszajelzések tömkelege érkezett, néhány dühös beszólás után tömegek vonultak az ügyek érdekében az utcára.
Egy évtizede még hittem az írott szó erejében,
annyira bíztam a szakemberek nyilatkozataiban, minden időm és energiám különböző igazságok felkutatására szántam, és mindazt, amit megtudtam, papírra vetve, legépelve, történetekbe zárva igyekeztem közreadni. Feltöltött egy konstruktív vita, rajongva tudtam hallgatni a beszélgető partnereim érveit, akkor is, ha egy kijelentésükkel sem értettem egyet, interjúalanyaim történeteit úgy magamba szívtam, hogy még a hanglejtésüket is jegyzetelés nélkül tudtam megörökíteni, csupán írásjelekkel, ügyesen tagolt sorokkal, tudatosan elhintett gondolatjelekkel és célzottan elhelyezett felkiáltójelekkel a mondat végén. Azok voltak a szép idők! Amikor energikusan csattogtattam a billentyűzetet és nem csak passzív-agresszív kommentháborúban vettem hasznát annak a vélt tudásnak, amit az olvasmányaimból gyűjtögettem össze.
Most meg azon elmélkedem, hogy vajon a „Bátor csajok”-ból valaki még ücsörög-e bennem, vagy teljesen kiégett, és csak az emlékéről tudok mesélni?
Akarok-e még érdekes és különleges emberekről riportot írni, hogy közben nem az jár a fejemben, hogy az alany – bennem bízva – betekintést enged a gondolataiba, életébe, de majd a hozzászólásokban megalázzák, ismeretlenül és tudatlanul elvitatják érdemeit, és úgy taposnak a lelkébe, hogy lehet örökre eloltják azt a szikrát, ami miatt korábban épp kiemelkedett a tömegből?
Vajon mikor lettem az a kényelmes gyáva, aki inkább enged a kialakult tendenciának, és kényelmesen fekve valóságshow-kat bámulva röhög magában,
mintsem hangoskodjam ott és akkor, mikor úgy ítélem, valakinek immár muszáj rendet tenni a fejekben, akkor is, ha a taps helyett csak a haragos tekinteteket gyűjtöm magam köré?
Valamikor hirtelen benyomtam a szünet gombot az életemen, hogy évadról évadra, külső szemlélőként, felelősség nélkül bámuljam a környezetem. Egy pár fruska a Netflixen rámutatott, hogy ha nem teszem szundira a kijelzőt, és várom, hogy a havi bérlet árulja el, hogy mi is történhetne, ha újra kilépek a fényre, akkor a szobában továbbra is csak a sötétítő mintája vetül a falra, és az én elmém is egy ködös, alternatív valóságba ragad, amiből hivatásomnak hittem mindenki mást kirángatni.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Mélyszegénység, örökbeadás, gyökérkeresés – Szétszakított testvérek
Segítesz nekem megtalálni a családom? – ezzel a sorral kezdődött, így keveredtem bele hét testvér sírva kacagós meséjébe, amit immár magammal viszek, még akkor is, ha csak egy narrátor szerep jutott számomra egy család életében.
