Napló egy repülőútról és az emberiség egységéről
Élesen reccsen a papírtasak, ahogy az elárusító beleteszi a szendvicset, és végighúzza rajta a kezét. Azt, amelyikkel a pénzt vette el az előző klienstől. Az elém tolt fizetőgép égeti a mutató ujjam begyét, ahogy arra gondolok, hány ujj pötyögött itt pin kódot előttem. Kezet mosok. Közben bámulom a csap fölé felragasztott instrukciókat arról, hogy hogyan kell kezet mosni. Sokáig kell.
Szappanozok. Számolom a másodperceket. Ajj, még ezután kell megmutatni az útlevelet, le kell venni a maszkot. A határőr egyáltalán nem is visel maszkot. Előfordulhat, hogy most köhögött bele a kezébe. Vagy nevetett a markába. Á, nem, nem hinném, hogy mostanában nevetett. Ki tudja, minden útlevél után fertőtleníti a kezét. Ki tudja, minden második nap megcsinálja a Covid tesztet.
Visszaveszem az útlevelem a kezéből. Bal kézzel. A jobbal még mindig megehetem a szendvicsem.
A repülő fele bandukoló sorban lelkiismeretesen tartom a két métert mindenkitől. Jajj, megvakartam az orrom a maszk alatt! Dehát viszketett. A repülőn aztán - ugyancsak a maszk alatt - eltátom a szám. Félre minden hipochondria! A kávézókkal, meg egyebekkel ellentétben, ahol nem ülhetünk egymáshoz közel sem, itt sűrű sorokban feszengünk. Váll vállat ér. Nem csak minden második széken ülünk, vagy minden második sorban. Tele van a gép. Leülök. Minden gyanús. Irigykedve nézek a nőre, aki egy mindent beborító csuklyás köpenybe burkolózik, csak a szeme látszik ki. Aztán észreveszem a maszkot az állukon viselő gyerekeit. A mögöttem ülő idős, kendős néninek szintén kilóg a maszkból az orra.
És az én maszkom? A szentgyörgyi színházban a nyári előadások alatt ingyen osztogatott textil maszk, sokszor mosva. Vajon megvéd ez kellőképpen engem? Kicserélem gyorsan egy újra, amit a táskámban tartogattam.
Igaz, nem tettem külön zacskóba, ott gyűrődött a kulcsom és a pénztárcám mellett. Megfájdul a fejem. Szinte látom az üléstámlán hemzsegő-, sőt, a csak úgy, a levegőben, csepprészecskéken szörföző vírusokat. Vajon mennyire jó az immunrendszerem? Többet kellett volna sétálni, salátát enni? Otthon a polcon a vitamin, amit soha nem szedtem be. Hú, kezdődik a kajaárusítás. Mindenkiről lekerül a maszk. Egy, közös vírusmedencében csámcsogjuk a szendvicseinket, isszuk a kávéinkat. Mögöttem valaki köhint. Arra gondolok, ha el is kapom a vírust, valószínűleg nem halok bele. Legalábbis jobbak az esélyeim, mint az idős néninek mögöttem.
Én is veszek a gumikesztyűs stewardesstől egy csokit. Hogy felejtsek. Ahogy kibontom, a csokicska leesik az ölembe. Hozzáér a biztonsági övhöz. Ahhoz, amelyet ki tudja, hányan becsatoltak előttem. Kívánom. Úgy döntök, nem veszem fel. Legalább ezzel az egy cseppel csökkentem a tengernyi rizikót. Azt is eldöntöm, hogy ahogy leszállunk, csináltatok egy tesztet. Kerül, amibe kerül. Ha én fertőznék tovább, tudni akarom. Nézem a csokit. És a sok embert.
Rájövök, egymás markában vagyunk. Egy közös jólétünk van. Egy emberként lélegzünk, élünk, halunk.
Egy illúzió, hogy magunkat hermetikusan el tudjuk zárni. Felelősek vagyunk a néniért a hátsó sorban, a szegénysoron élő gyerekekért, akiknek lehetőségük sincs rendszeresen kezet mosni, kollégákért, hozzánk közel állókért. Nem csak magunkért. Minden visszahat, mindenki egy. És ez a közösség… ahogy nemrég egy interjúalanyom mondta: felszabadító.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
A friss lapszámunkat alább kérheted:
