Nagyon szeretek utazni. Azzal együtt, hogy maga a folyamat, a felkészüléstől az elindulásig, közel sem egyenletes rózsaszínű álom számomra, hanem egy összevissza, görbe hangulati ingadozás. Kitalálni a célt nagyon izgalmas, felkészülni, virtuálisan belebújni a vágyott helybe még izgalmasabb. Szállást keresni is élvezet, aztán már csak a várakozás következik. Ennek a szakasznak az első fele vágyakozás, már szinte járom az utcákat, érzem az ízeket, látom a tájat. Igen ám, de én, aki – mint mondtam – nagyon szeretek utazni, az indulás közeledtével mégis elkezdek szorongani. Csak úgy, derült égből villámcsapásként. Annyira, hogy a nagy nap előtt vagy aznap hajnalban legszívesebben otthon maradnék, miközben mégis vágyom az útra. Ambivalencia a javából, nem?
Van itt minden, pozitív és negatív stressz adrenalinfröccsel stb. Persze aztán belejövök az egészbe, és többnyire képes vagyok fenékig kiélvezni az idegen táj, város nyújtotta gyönyöröket, tobzódom az újdonságokban. Aztán közeledik az utolsó nap, amikor nem akarok hazajönni.
Még maradnék. Ha végre elindulunk, akkor nem megy az „útközben még megállunk valahol, akárhol”-történet, akkor már érjünk haza – suttogja határozottan a lelkem.
A road trip, az autós kirándulás is elég zűrzavaros számomra, bár akkor még van esélyem elkapni az „úton lenni boldogság”-érzést, de ha repülővel utazunk valahová, akkor fokozottan jelentkezik a zavar.
A minap gondoltam – épp a felhők fölött repültünk, ahol ugyebár mindig süt a nap –, hogy az egész valami olyasféle állapot, hogy az egyik lábam itt, a másik még ott.
