Lelkiismeretem szerint, úgy, ahogy én jónak látom. Nem vettek meg kilóra, mert sajnos ugyanannyi vagyok, mint a tegnap. És szándékomban sincs emiatt megdögleni, mint ahogyan azok az anyaországi testvéreim javasolják, akik habzó szájjal vitatják szavazati jogomat. És még azt a rettenetes pofátlanságot is megengedem magamnak, hogy egy icipicit sem szégyenkezem emiatt. Sőt, magyarázkodni sem fogok a sok száz vagy ezer fröcsögőnek, akik kommentjei ellepik jó néhány hete a közösségi médiát válogatott mocskolódásokkal. Akik számon kérik, hogy milyen jogon szólunk mi bele az ők életükbe?
Minek is magyaráznám, hogy mi csak a saját kicsi életünkbe szeretnénk beleszólni, ha már lehet. Úgysem értenék.
Inkább elmesélek egy történetet.
Erdélyben születtem. Magyar a nemzetiségem, magyar az anyanyelvem, magyarok voltak az őseim, akik hol Romániában, hol Magyarországon éltek úgy, hogy közben ki sem mozdultak szülőfalujukból. Gyerekkorom a legkeményebb kommunista érában telt, amikor jegyre kaptuk a kenyeret, havi két és fél vajon osztoztunk öten, narancsot évente egyszer ettünk, ha hozott a Mikulás. Nyaralni kétszer voltunk a családdal, belföldön. Ebből egyszer a magyar határ mellett, amikor életünkben először láttuk-hallottuk a magyar tévét. Egész nap nem lehetett elcipelni minket a tévé elől,
megbabonázva néztük az esti mese fogmosó maciját, a reggeli tévétornát, a híradót, mindent. Nem tudtunk betelni azzal, hogy magyarul beszélnek a tévében.
Nagyjából ennyi kapcsolatunk volt akkori az anyaországgal. Magyarországi rokonaink, ismerőseink nem voltak, az iskolában nem tanultunk magyar történelmet, akkoriban a pártkongresszusok voltak terítéken és a román történelem. Édesanyánk azonban – aki nagyon olvasott asszony volt – sokat mesélt a történelmünkről, hányattatott sorsú családunkról, amelyet a történelem viharai alaposan megtépáztak. Később mi is elolvastunk mindent, amihez csak hozzájutottunk.
Sokszor elmondta, hogy ő addig nem fog meghalni, míg egyszer az életben nem láthatja Budapestet. Nemrég, a halála előtti évben jutott el először és utoljára oda. Élete legszebb élménye volt.
Boldogan mesélte, és nevetve tette hozzá, hogy most már akár meg is halhat. Meggyőződésem, hogy az infarktus megvárta ezt az utat, mert tudta, hogy mindennél fontosabb volt számára.
A szerencsésebbek kétévente kijuthattak külföldre. Ma is a fülemben cseng egy játszótársam dicsekvése, ahogy selypegve újságolta, hogy „megyünk magyal-cseh-német-lengyelbe”. Így: magyal-cseh-német-lengyel. Ez volt akkoriban a divatos útvonal, amire a módosabbak eljutottak. Én nem tartoztam közéjük. Átlagos család volt a mienk, három gyerekkel, nekünk nem volt autónk, sem anyagi feltételeink, hogy útleveleket szerezzünk és külföldre utazzunk nyaralni. Sóvárogva és – mi tagadás – irigykedve néztem szerencsésebb társaimat, akik egy-egy külföldi út után Trapper márkájú farmernadrágban feszítettek.
Így jött el ’89 decembere, amikor meglegyintett a változás szele, megnyitva előttem is a lehetőségek kapuját.
Első dolgom volt, hogy tiszta egyedül megettem életemben először egy egész tábla csokoládét, amint hozzájutottam. A második, hogy útlevelet csináltattam.
A húszas éveim legelején jártam. Amint az útlevelet megkaptam, a barátnőmmel azonnal tervezni kezdtünk egy magyarországi kirándulást. Neki voltak ismerősei, rokonai, akik szívesen láttak minket. Ekkoriban azonban még nem lehetett pénzt váltani hivatalosan, vagy csak keveset. Már nem emlékszem pontosan. Így az volt a bevált gyakorlat, hogy különböző termékeket vittek magukkal hazánk fiai, amit a Lehel-piacon eladtak, így szerezve egy kis pénzt. Így tettünk mi is, bevásároltunk olyan dolgokból, amire a hírek szerint nagy volt a kereslet odakinn: törülközőkből, konyharuhákból, valamint női bugyiból, amit szettben lehetett kapni, és a hét napjait írta rajtuk.
Ekképpen felszerelkezve indultunk az első magyarországi látogatásunkra.
Budapestre érkezésünk másnapján utunk a Lehel-piacra vezetett, azonban egy zsebkendőnyi helyet nem találtunk, ahová kipakolhattuk volna az árunkat. Egy gombostűt nem lehetett leejteni, nekünk azonban fontos volt, hogy eladjuk a portékánkat, legyen pénzünk múzeumi belépőre, buszjegyre, ételre és egyebekre. Hogy ne szoruljunk a rokonok és ismerősök vendégszeretetére. Így, másokat követve, a piac melletti társasház elé terítettük le a pokróckánkat, amire kipakoltuk az árut. Emlékszem, a lépcső mellé telepedtünk, vigyázva arra, hogy el ne álljuk a bejáratot. Nos, nem sokáig árulhattunk, talán
még semmit nem tudtunk eladni, amikor valahonnét előkerült egy bősz férfi, az egyik lakó lehetett, aki iszonyatos ordítozásba kezdett, hogy azonnal takarodjunk el onnan.
Még ma is látom magunkat, ahogy legörbülő szájjal, sírós hangon kérleltük, hogy mi csak el szeretnénk adni a portékánkat, hogy egy kis pénzünk legyen, szeretnénk megnézni Budapestet, Erdélyből jöttünk, és nem tudtunk pénzt váltani. És arra a szitokáradatra is pontosan emlékszem, amit ránk zúdított az illető. A „Minek jöttök ide a mi nyakunkra? Maradjatok otthon Romániában, büdös románok, ott dögöljetek meg! Kihívom a rendőrséget!” csak a legenyhébb, legszalonképesebb szitkok és fenyegetőzések voltak, amit ránk zúdított néhány perc alatt. Nagyon gyorsan pakolni kezdtünk ilyen mértékű agresszió láttán, de így sem voltunk elég gyorsak, mert pillanatok múlva már a rendőrség is ott volt, és szabályosan elzavartak onnan. Hogy igaza volt a férfinak? Bizonyára. Valószínűleg nem az első árusok voltunk, akik a tömbháza előtt megzavarták a lelki nyugalmát puszta jelenlétükkel. Mit mondjak?
Sírva, kivert kutyákként, földig alázva, mint valami köztörvényes bűnözők, úgy hagytuk el a helyszínt. Még ma is látom a férfi önelégült képét, hogy ilyen sikeresen hatástalanította az élősködő, hitvány románokat.
Néhány nap múlva megköszöntük vendéglátóink vendégszeretetét, és bugyistól, törülközőstől hazajöttünk. Ez volt első, s nagyon sokáig az utolsó találkozásom az anyaországgal.
Amióta lehetőségem van szavazni, négyévente megteszem. Akkor is, ha néhány hétre a szociális média Lehel-piaccá válik. És mindig határtalan boldogságot és elégtételt érzek. Ilyen rettenetesen pofátlan vagyok.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nagyi szemszögéből a világ – Olyan szép az élet, csak ez a vénség ne lenne
Nagyi az élet minden területén határozott elképzeléssel rendelkezik, és szereti elrendezni a dolgokat. Nincs ez másként a saját halálával, sőt, temetésével sem. Ezúttal Nagyi búcsúzik – nem csupán az unokától, de az olvasóktól is.
