Egy hosszú nap után hazafelé tartok. Úgy döntök, taxival megyek. Megkopogtatom az autó párás ablakát, a sofőr int, hogy szabad, csak tessék, üljek be. Bekászálódom a hátsó ülésre, bemondom a címet, majd be akarom húzni az ajtót. A rugó nem enged. Leteszem az ülésre a táskámat, majd ismét nekigyürkőzöm, hogy most már két kézzel becsukjam. Sikertelenül. Az utolsó próbálkozás végre sikerrel jár, egy elkeseredett mozdulattal bevágom az ajtót. A szemem sarkából látom, hogy a sofőr gyanakvóan néz hátra a válla felett. Nem tudom, milyen következtetésre jut, de hátra kacsintva megszólal:
– Sikerült becsukni, vagy valamelyik oszloppal töressem le az ajtót?
Nocsak. Ez most viccel, pimaszkodik vagy provokál? – hökkenek meg.
A viccet értem és szeretem is. De a két utóbbi viselkedésforma valami furcsa támadó-védekező „köpködőkobra-attitűdöt” hoz felszínre nálam freudi mélységekből. A verbális és metakommunikációs elemekből próbálom megfejteni a kérdező szándékát.
– Hát, sikerült, de az utóbbi, ön által javasolt megoldás sem tűnik rossznak. Átmenetileg megoldaná a hitvány ajtó problémáját – veszem fel a kesztyűt kissé bosszúsan.
– Hah, ha maga tudná, hogy milyenek ezek a rugók! – folytatja a taxis, mintegy elismerve, hogy azért van némi alapja a zsörtölődésemnek.
– Egyszerűen nem lehet előre tudni, hogy milyen erős lesz a rugó, mielőtt betevődik. Vagy túl erős, akkor alig lehet becsukni, vagy túl gyenge, s akkor csak úgy lebeg az ajtó.
„De utána már lehet tudni, hogy nem megfelelő, akkor esetleg ki is lehetne cserélni” – gondolom magamban, de hangosan már nem folytatom.
Ő még pár percig ecseteli a rugó-ajtó kapcsolatát, taglalja, hogy miért megoldhatatlan a probléma, és hogy nekem gőzöm sincs arról, hogy ez hogyan működik. Sok jót nem néz ki belőlem a félhomályban, annyi szent. Közben valóban elvesztem a fonalat.
– Esetleg lenne még egy megoldás – teszem hozzá a kiselőadás végén.
– Na, mi lenne az? – csillan fel a szeme, miközben hátrafordulva vizslat a szürkületben. Talán nálam van a bölcsek köve? Az arcomat maszk takarja, kényelmetlen lehet neki, hogy nem látja, kivel beszél. Én jobb helyzetben vagyok, mert ő nem visel maszkot, pontosan látom az arcát a beszűrődő fényben. Amúgy már többször utaztam vele, szegről végről ismerem.
– Hát például az, ha a sofőr úr kinyitná az ajtót az utasoknak, majd becsukná utánuk, ha már ilyen nehezen működik.
– Gondolom cilinderben és frakkban – horkan fel.
– Én ezt nem viccnek szántam! Tényleg úgy gondolom, hogy szép, udvarias gesztus lenne, lehetne a szolgáltatás része.
– Igen, persze, szép gesztus lenne – mondja olyan hanghordozással, ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy: hát a svéd bakteré nem kéne neked?
– Persze, amíg így is van utasa, addig minek is fárasztaná magát – teszem hozzá most már tényleg kifejezetten gonoszkodva.
– A gesztusokról sokat lehetne beszélni. A gesztus nem itt kezdődik. A gesztus ott kezdődik, hogy például ma hazavittem egy fiatal hölgyet, aki szklerózis multiplexben szenved. A második emeletre vittem fel ölben. Pár napja meg egy fiatal lányt vittem a kórházba, szegény szellemi fogyatékos, be is kísértem.
Sok nyomorúságot látok, húsz éve taxizok.
– Ez igazán szép volt – ismerem el.
– Munkából? – vált témát.
– Most éppen nem – zárom rövidre, majd néhány másodperc csend következik. Ez alatt felidézem utolsó utazásom taxival, amikor a város túlsó feléből hazáig úgy tettük meg az utat, hogy a sofőr egyetlen szót sem szólt hozzám.
– Sajnos nem jó irányba haladunk. Hallotta, milyen botrány van a spanyoloknál?
– Nem, ma nem néztem híradót.
– A spanyolok bejelentették, hogy a covidot endémiának nyilvánítják. Na, amit az Európai Uniótól és a WHO-tól kaptak! Azt nem teszik kirakatba. Tudja, az endémia az, amikor…
– Igen, mint az influenza … – vágok a szavába.
– Pontosan – csillan fel a szeme, s szinte érzem, hogyan növök pár millimétert a szemében.
– Hát nem lesz vége ennek a covidos őrületnek már egyszer!
– Nem, nem úgy néz ki egyelőre – hagyom rá.
– Hacsak ezek az oroszok és amcsik ki nem robbantanak valamit időközben. De Putyinnak igaza van, mert arról volt szó, hogy a puffer zónát nem lépi át a NATO, s ezt egyáltalán nem tartotta be. És, ha fegyveres konfliktusra kerül sor, akkor világháború lesz belőle. Ez hétszentség. Előbb-utóbb valamelyik csak felrobbantja a kis atombombáját, s akkor maga olvadni fog – zárja a beszélgetést, mert közben megérkezünk a tömbház elé.
Nem kérdezek már rá az egyes szám második személyre, és arra, hogy vele vajon mi fog történni ebben az esetben. Fizetek, megköszönöm a szolgáltatást. A nyugtával nem kell bíbelődnöm. Jó éjszakát kívánok, és kiszállok a taxiból. Az ajtó most meglepően könnyedén bevágódik nagy csattanással. Lehet, hogy mégsincs olyan nagy baj azzal a rugóval?
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Élnie kell és bűnhődnie – mindhalálig. Van-e visszaút a társadalom pereméről?
A férfi egy kimustrált, megfeketedett mosófazékon ül a kartondobozokból összetákolt kalibában. A decemberi hideg nem kíméli, pedig még alig szállt le az est. Gémberedett kezeit kinyújtva melengeti a rőzséből rakott apró tűznél.
