Rengeteg szó esik az anyaságról, online felületeken, médiában, rendezvényeken vagy akár csak a barátnőkkel kávézva. A terhességtől kezdve a hozzátáplálásig, majd az első ovis napokig. Többes számban beszélünk a babáinkról, hisz „mi” már bilizünk, és gyakran a gyerekünk ötödik életéve után is képesek vagyunk hónapokban gondolkozni, ha a korát kérdezik. Elkerülhetetlen, hogy a gyerek első hónapjai, évei során az anya alárendelődik a szerepének, ugyanakkor mára kialakult egy olyan társadalmi nyomás is, miszerint a teljes identitását törölni kell a nőnek, ő már csak anya, aki sziámi ikre a gyereknek. És valahol itt szakadnak meg a diskurzusok, a kurzusok, az anyakörök és szakemberi előadások. Valahol ott, amikor leszögezzük, a tinédzserkor érkezik, s biza’ nehéz, de elmúlik.
Néha elveszítjük a realitásérzékünket, és ez a szimbiózis olyan erőssé válik, hogy a majomszeretet már fojtogatja a gyereket, aki időközben nő felfele, és minél önállóbb, minél inkább jelentkeznek rajta a saját személyiségének jelei, az anyuka kétségbeesve próbálja ezt eltussolni, hisz azzal nem akar szembenézni, hogy ha magát nem látja viszont a gyerekben, akkor ő már talán nincs is.
Van egy egészséges szint, amit anyuka is kinő, de mi van, amikor a felnőtt gyerek sem tud menekülni a nyomás alól?
Bezzeg, mennyit mostam a sz@ros hátsód – ez volt nagyanyám kedvenc mondata, bármit is akart elérni nálam: ha arról volt szó, hogy pucoljam meg az ovis papucsom, de amikor a döntéseim akarta befolyásolni, már jócskán 30 éves koromban is. Nem viccelt, és még rengeteg kucifántos módját találta annak, hogy a csecsemőkori életben tartásom lebegtesse, mint zsarolási alap, amikor egyszerűen nem tudta megemészteni, hogy saját személyim és agyam van. És ő még csak a zsémbes nagymama egy prototípusa.
Gyanítom, sokan felismerik a jelenséget.
Amikor az anyai szeretet és ragaszkodás toxikussá válik, aki nem képes elfogadni gyermekét, mint felnőtt entitást, mindent megtesz, hogy maga alá gyűrje, kiszolgáltatottnak lássa, akinek csakis rá van szüksége.
Nem bátorítja, hanem lelombozza és már csak azért is örül a kudarcainak, mert akkor ismét mellette ülve sírhatja ki magát. S mihelyt ez a felnőtt gyermek ki szeretne ebből a helyzetből törni, jöhet az érzelmi zsarolás, annak minden formája. Folyamatosan mérgezni a lelkiismeretét, az egykori császármetszés ma is látszó hegétől az első hasmenéses ruhamosáson át, el egészen odáig, hogy mi mindent áldozott fel az anyuka, s mindezt olyan átélt áldozati szerepben, krokodilkönnyekkel, hogy ember legyen a talpán, aki nem törik meg. És bár most csak finoman és szűkösen fogalmaztam, tudjuk, hogy ezek a zsarolások igazán szélsőséges formát is ölthetnek, annak függvényében, hogy a hős anya mennyire viseli magán a nárcizmus jegyeit. Mert lássuk be,
ezerszer jobb egy Vízöntő gyerekének lenni, mint egy nárcisztikusénak.
Ezek a kapcsolatok általában vagy úgy végződnek, hogy a gyerek megadja magát teremtőjének, vagy elege lesz, és bár neki is fáj, de pontot tesz a kapcsolat végére. Mert az arany középút életvezető könyvek idézeteként jobban működik, mint a valóságban.
No de, mihelyt egy felnőtt ember a harmincas-, negyvenes éveire megelégeli a mérgező, szeretetnek álcázott manipulációt, a társadalom, a rokonok, szomszédok, a kiszolgáló a zöldségesben szintén rajta veri el, és jöhet az érzelmi zsarolás második foka: a
hiszen a szülőd, hiszen életben tartott, hiszen felnevelt, hiszen miatta vagy ember stb, minden habos klisé, amit csak ki lehet találni.
Cikkek születnek arról, hogy nyeld le azt a mérget, amit beléd fecskendeznek, hogy legyél szolga, kinek a lelke már lyukas, de soha nem hallottam, hogy egy szülőtől kérdezzék meg, hogy a felnőtt gyereke miért döntött így. Nem igazán látni kisvideókat, amelyek úgy kezdődnek, hogy a gyermeked is autonóm ember, hiába megszülted, valamiféle tisztelettel tartozol felé, ha megbántottad, kérj elnézést, és ha elűzted, ne ostorral szaladj utána és bilincset akarj a csuklójára tenni, hanem hajts fejet és ismerd el, te sem vagy tévedhetetlen.
Mindig, amikor azt hallom, hogy egy 90 éves ember egymaga hal meg egy otthonban, mert a gyermekei azután sem mentek látogatni, hogy az otthon munkatársai szóltak, utolsó lehetőség, eszembe jut: biztos, hogy a gyerekek a kegyetlenek? És biztos, hogy a kor és a biológiai kapocs feljogosít bocsánatra és a feltétel nélküli szeretet határtalan élvezetére?
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Egészséges énhatárok – a védelem kiépítése gyermekkorban kezdődik
Ahogy az országhatárok védik egy állam integritását, úgy védik az énhatárok a személyiség épségét, egészségét. A jól működő lelki határvédő mechanizmusok elősegítik a biztonság érzését, és csökkentik annak előfordulását, hogy az egyén kiszolgáltatottá váljék a kapcsolataiban. Az alapozás már kora gyermekkorban elkezdődik, és sikere nagyban függ attól, hogy a felnőtt mennyire tud a gyermek szükségleteire ráhangolódni. Továbbá attól, hogy a gyermeket körülvevő felnőttek mennyire képesek saját határvonalaik
