Gyermekem és a társadalmi nyomás: amikor a felnőttek butasága okozhatja a traumát

Van az egyén, a szűk család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a munkahely, sőt, egyenest az egész város. Privát kis valóságunk elburjánzik, mindenhol, minden közegben helyt kellene állni, de kicsit megmaradni magunknak is. Aztán lesz egy gyereked és duplán próbálod megtalálni azt az arany középutat.

Amióta anya lettem és sikeresen fénymásoltam egy emberkét a világba, szakkönyvek helyett magammal rengeteget értekezem: mi az ami jó, mi az amitől védeni kell, melyek azok a helyzetek, amikor csak ki kell segíteni a fészekből, hogy repüljön. Ahogy korábban írtam, mindig arra törekszem, hogy elsősorban a mi kis valóságunk legyen számára a mérvadó, még akkor is, ha a társai otthonról más értékrenddel, vagy annak hiányával szakítanák fel békés kis burkunkat. Nehéz meccsek, olykor tanulságosak, máskor kicsit kivéreztetnek. Mint ahogy nemrégiben is megesett – s mivel nem tudom, kivel osszam meg elkeseredésem –, ország-világ elé tárom.

Az elrugaszkodott elveim mellett tetovált anyuka is vagyok – nem kicsit, de legalább nagyon. 

Ugyanolyan anya vagyok, mint a nem tetováltak, csak csöppet más – legfennebb én nem kérdezem meg, hogy más miért hagyja szabadon azt a sok bőrt. Egyre nehezebb takargatni, bár hozzáteszem, nem is szándékozom. 

És innen indul még egy kis bonyodalom, mert vannak ám olyan napok, mikor ki kell lépnem a fényre, különböző szülői értekezletek, anyukák, csúnya pillantások, rosszalló szemforgatások társaságába. Megszoktam. De jött az én tudtam, csak nem sejthettem fejezet. 

Szerzőnk

Egy ilyen eset után elkeseredve érkezett haza a csirkém, sóhajtozott, látszott rajta, hogy valamiről nagyon beszélni akar, de valamiért nem meri. Nehezen ugyan, de sikerült kiszedni belőle: szünetben megkereste egy kislány, beszélgettek néhányan, s az új barátnő elmesélte, hogy a tetovált emberek drogfüggők, mind betegek, sorban meghalnak. Lányom cáfolta a felvetést, de felvilágosították: ő csak hallgasson, mert az anyja amúgy is bőrrákos, nem sok ideje maradt. Láttam rajta, hogy bár nem akarta elhinni, mégis felmerült benne, hogy mi van, ha a hír igaz, és tényleg haldoklom?

A gyerekek tudnak kegyetlenek lenni, és azt is tudjuk, vannak önálló gondolataik, közben pedig tisztában vagyunk azzal is, hogy a kis kobakokban szárba szökkenő elméleteket az otthon táplálja. Az sem a véletlen műve, hogy a tetoválás okozta halálozást az én lányomnak mesélte épp valaki, akinek az anyukája előző este került engem, mint egy pestisest. 

A történetnek szerencsére itt vége, mert átbeszéltük, kikacagtuk. Viszont ismét jött a felismerés – és elvonatkoztatva a tetoválásoktól, legyen szó bármi másról –, hogy mindazok, akik a kulcslyuknyi résen sem szívesen néznek ki a komfortzónájukból, jó lenne, ha pár perc néma csendben megfontolnák, amit tesznek. 

Belegondolt-e ez az előítéletektől sújtott anyuka, hogy milyen traumát okozhatott volna egy gyereknek? Hogy a kislányom, ha nem beszéljük meg rögtön, lehet, hetekig emésztette volna magát emiatt? Sőt, tovább megyek, mi van, ha tényleg egy súlyos beteg szülő gyermekének „üzeni” meg teóriáit? 

Nem személyes sértettség beszél belőlem, ez rólam lepereg, de annyi és annyi módon csaphatott volna mindez vissza... És ami rajtam, az holnap máson... 

De a másság, a normától eltérő nem fertőz. Még senkit nem fertőzött meg az elfogadás, ha színes- vagy épp tintás bőrü, meleg vagy netán más nemzetiségűvel kellett egy légtérben lennie egy fél órát. 

Nem kellene elrontani a tökéletesen működő, egészséges világszemlélettel és tiszta szeretettel megáldott ártatlan gyerekeket a saját butaságainkkal (tartsuk meg magunknak) – szebb jövő várhatna rájuk és ránk is.

Kiemelt kép: Shutterstock