Ha elkapnálak egy szép napon

Hatéves kis takonypóc lehetett, amikor az utcán odajött hozzá a két kislány: egyik szőke, szeplős, kék szemű – mint a mesében vagy mint egy ócska közhelyben, a másik meg fekete. Ez utóbbit – apja nagy derültségére – többször is összetévesztették a szomszédos telepen éldegélő roma kislányok egyikével.

Nagy méretű, barna fanyelű esernyő volt náluk, sötétvörös (vagy tán bíbor) anyagból, fekete vonalakkal meg egyéb mértani idomokkal díszítve. Varázslatos és szemet gyönyörködtető egy esernyő volt, annyi szent. A két lány egyike (talán a fekete) így szólt: Kézen fogtuk egymást, nekiszaladtunk a hídtól, a szél is fújt, szerencsére nem túl erősen – és képzeld, sikerült körülbelül félméternyire felemelkednünk. Repültünk, de úgy igazándiból!

Benne hitetlenkedő és sértett irigység, meg valami acsarkodó düh kavarodott össze hirtelen. Hogy ezek itt repültek, neki meg eszébe se jutott megpróbálni se… 

Amikor aztán, cirka tíz-tizenöt év múltán, teljesen esetlegesen és előre nem látható módon – ahogyan azt János régóta megírta, és ahogy az már történni szokott – „tükör által homályosan” felködlött elméjében a jelenet, legnagyobb megdöbbenésére azt egészen tisztán és preciőz mód látta, ahogyan a két leány egymás kezét fogva szorítja a bíbor és fekete ernyő fanyelét, és irigylésre méltó, már-már slendrián könnyedséggel meg eleganciával emelkedik el a földtől.

Az acsarkodó düh észrevétlen adta át helyét az áhítatos csodálkozásnak és ámulatnak – a pillanatok zörögve elvonultak, de a lányok immár örökre ebbe a fél méterre a föld feletti (éteri?) lebegésbe zárva álltak meg szemében.

 *

Egy haverja mesélte, hogy életében egyszer sikerült egy igazán jó verset írnia. Azt aztán elmondta vagy hat lánynak, és azok mindegyike instant szerelmes lett bele, de olyannyira, hogy mindet sikerült ágyba vinnie. (Mondjuk, nem egyszerre, mert ugye az lett volna az igazi, meg hát ez régi vágya is, mondta ez a barát fennhéjázva, ám így is fenomenális volt a dolog. Mondta. Ez viszont pontosan hatszor volt több annál, mint amennyi nővel az időben neki dolga volt. Ez meg rettenetes irigységgel töltötte el őt.) Filosz lévén, hazatérve rögtön le is kapott pár verseskötetet a polcról, és mindenféle válogatás nélkül buzgón kezdte memorizálni a költeményeket.

Legközelebb már ilyeneket mondott ő is a csajoknak, hogy: Figyelj, ha elkapnálak egy szép napon, és megcsókolnám a talpadat, nem sántálnál-e aztán, kicsinyég legalább, attól félve, nehogy eltaposd a csókomat?

Vagy: örömöm sokszorozódjék a te örömedben. Meg hogy hiányosságom váljék jósággá benned. És (szándékos áthallással, persze) hogy nemzeni vágyom és megfoganni vágyom. Esetleg – a kevésbé szentimentális, ám az eredetiséget díjazó „asszonyállatoknak” (ezt a számára rettenetes mód ellenszenves szót történetesen egy barátnőjétől hallotta először) főként télen lehetett nagy sikerrel előadni – azt, hogy „Feküdt a hóban, szeressél, mondta, nagyon kívántam, szerettem volna, de hát a hóban? DE HÁT A HÓBAN?”

Legnagyobb és őszinte megdöbbenésére, majd mindig működött.

Kiemelt kép: Shutterstock