Cuki kis óvodás voltam, gondozott hajjal.
Aztán cuki kisiskolás voltam, gondozott hajjal. Ezt mutatja az a nem túl sok fénykép, ami ekkortájt készült, szigorúan anyák-, meg nők napjára, mikor ki kellett öltözni, az amúgy is szépen kifésült hajat többször kellett fésülni, ünnepibb mozdulatokkal. A cuki kisiskolás kétcopfosból nagyon szeretett volna lobogó hajú is lenni néha, olyan csapzottan, laza lófarokba kötötten megérkezni az iskolába. De azt kizárólag ünnepnapokra szabadott bevetni, márpedig az ünnepnapokon nem voltak ott az osztálytársak.
Készültünk az iskolakezdésre. Nagylány, hatodikos lettem már. A szeptember közepi nap enyhe bársonyával simogatta azt a vasárnapot, mikor végre anyám, ollóval a kezében kérdezte meg, hogy biztos-e hogy ezt akarom. Évek óta semmit nem akartam jobban, minthogy végre vállig érő hajam legyen, és azon a legszebb vasárnapon tejbetökösen mosolyogva néztem a tükröt, és könnyebbültem meg, mikor láttam, hogy anyám tényleg komolyan levágja a hajam a házunk teraszán.
Másnap úgy vonultam be az iskolakezdési ceremóniára, hogy tudtam, itt én vagyok a főszereplő, ekkora sztorival senki sem tud iskolát kezdeni hatodikban, csak én.
A hajvágás új frizurázási kapukat nyitott meg, anyám is inkább engedte, hogy a hajammal bátrabban bánjak, persze a falusi jó ízlés határain belül, ami azért nem tágította túl nagyra a kört.
Én is beláttam, hogy hosszú hajjal jobban lehet kísérletezni, délutánonként a lányszoba csendjében persze kísérleteztem is, hogy aztán másnap szalonképes és kipróbált frizurával induljak útnak.
Nyolcadikig növesztettem a hatodikban levágott hajam, tehát ismét szép, hosszú lett, megáldva azzal a szabadsággal, hogy kitörhettem a két copfos kislány kliséjéből, hordhattam, ahogy akartam. A tavasz akkor nekem furcsaságokat, érthetetlenségeket hozott. És nem gondoltam volna, hogy a hajamat fogom ebben a történetben leginkább sajnálni.
Az iskolai év majdnem nélkülem zárult. A lezáró osztályfőnöki óra első pár percét késtem csak le, futva toppantam be az osztályba, a pesti vonatunk kicsit késett, azért.
Rövid fazonra vágott hajamon ámult-bámult mindenki. „Levágattam, mert úgyis ki fog hullni” – magyaráztam azt, amit még nekem is meg kellett értenem.
A pesti vonat visszafelé is éjszaka ment. A fülkében csak anyám és én, fekve utazhattunk, nagy ajándék. Menet közben, ezen a kattogó szekéren tolult az arcomban először a realitás, mikor a párnaként használt törölközőn több hajszál volt a kelleténél. Az arcomon is hirtelen több könny lett a kelleténél.
Van, amikor el kell ereszteni a hajat.
Kiemelt kép: Shutterstock
