Gyermekkorom Nyikómentéjén nagy látványosságnak számított, amikor egy több szekérből álló roma karaván bedöcögött a falunkba. Általában a korcsoma közelében telepedtek le. A lovakat kifogták, pihentették. Sovány kutyáik beiszkoltak szekereik alá. Az asszonyok tüzet raktak, a férfiak elindultak a faluban, és hangos szóval kiáltották: fazekat cinezünk, emberek, hozzák a lyukas fazekaikat, vedreiket. Kis lurkóik hason feküdtek a saroglyában, és csak a fejüket dugták ki, grimaszkodtak, nyújtogatták a nyelvüket, láthatóan élvezték, hogy a székely gyerekek félnek tőlük. A falubeliek lassan szállingózni kezdtek, egy-egy meglyukadt veder, nagyfazék, üstforma nagy edény várta, hogy újra használható állapotba kerüljön. Ennek a pompás társaságnak elmaradhatatlan része volt a legöregebb cigány asszony, aki nem messze a tűztől és a foldozó férfiaktól, nagy szoknyáit szétterítve szikárul ült a földön, s az éppen közelébe kerülő falubelieknek elkapván a kezét, kérdezgette: Mondjak-e jövendőt? Mondjak-e jövendőt?
A korcsoma, érdekes módon, a papilak és a kollektíviroda között húzódott meg, két tekintély között.
A tekintély súlya felváltva nyomta le a mérleg nyelvét, hol a kollektívelnök, hol a lelkész javára, a békességet szerető falubeliek pedig úgy találták meg lelkük nyugalmát, hogy mindkét szellemi-lelki tekintélyt tiszteletben tartották. A jósasszony azonban mindig felborította az egyensúlyt.
Ez egy örökös háttértörténet volt, amit az emberek nem szerettek nyilvánosan felvállalni. Sokan abban a tévhitben ringatták magukat, hogy mások úgysem fogják megtudni, hogy ők jósoltattak.
Egyszer én is elloptam otthonról két tojást, odamerészkedtem egy jósassszonyhoz, egyik kezemmel elé tettem a két tojást mint fizetséget, a másik tenyeremet kitártam, s biztattam, no, mondjon valamit. Valamit?! Valamit!? A jósasszony méltatlankodott, én nem valamit mondok, leányka, hanem jövendőt, jövendőt. No lássuk, meddig élsz, kihez mész férjhez, hány gyermeked lesz, meg fog-e becsülni a férjed? – s miközben ezeket hajtogatta, száraz, eres, nagy körmű kezeivel cirógatta izzadt tenyeremet, én pedig hangtalanul biztattam magam, nem félek, nem félek, nem félek sem a cigány asszonytól, sem a jövendőmtől.
A jósasszony nagylelkűen mérte rám jóslatait. Minden volt abban a jóslatban, mint a szarvasmarhának jól előkészített rázottban. Hosszan is fogok élni, de ha megjelenik a gonosz ember, akkor bizony lerövidülnek napjaim. Jól is fogok férjhez menni, de ha nem szerencsés számú napon, akkor szenvedhetek eleget, gyermekem is lehet, de el is veszíthetem őket, meg is szidhat a férjem, de szeretni is fog. Valahogy úgy voltam ezzel a jóslattal, mint amikor szülői parancsra ki kellett menni a Papkertbe a nagy pónyik almafa alá, s minden lehullott almát fel kellett szedni, aztán hazavinni, s otthon kiválogatni. Volt benne rothadt is, félig rothadt is, és édes levével finom alma is, bőven.
Hogy léteznek különös képességgel megáldott emberek, akik valamilyen formában bele tudnak látni a jövendőbe, én nem kétlem. De nem is irigylem őket.
Hogy az emberek könnyen, hittel és hit nélkül, művelten és műveletlenül, hajlamosak nemcsak két tyúktojást, de ezer és ezer aranytojást odaadni egy áhított jóslatért, nem kétlem. De nem is irigylem őket.
Amit én tudok, amit én hiszek, amire én alapozom az életemet, az a sokszor földrengésszerűen megremegtetett, de eddig még soha össze nem omlott bizonyosság, miszerint Isten, a teremtő, mind a jóban, mind a rosszban ott van mellettem. Nemcsak az a fontos, hogy mi lesz a jövőben, hanem az is fontos, hogy az ember mire támaszkodva fogadja el, milyen hittel éli meg a jövendőt, amikor az eljön.
Gyermekkorom jósasszonya végül is emberségesen osztogatta jóslatait nekem, nem sajnálom tőle a két tyúktojást. Röviden összefoglalva csak azt mondta, hogy minden lehetséges. Minden jó és minden rossz megtörténhet velem. A jóslatokat is eltérítheti a kijelölt pályáról egy-egy nem várt esemény, meglepetésszerű történés.
A jövő persze ma is izgat. Mi lesz holnap? Mi lesz húsz év múlva? Meg fog-e tizedelni egy-egy természeti katasztrófa, járvány, háború? Lesz-e a földön még tiszta forrásvíz, vagy a kényelmes élet mindenhatósága jegyében a teljes földet megfertőzzük, elpusztítjuk? Száz év honfoglalás után a román nemzet egyenrangú honpolgárként kezel-e minket, vagy felgyorsítja az asszimilációt?
Én szépen akarok élni. Békességben a földdel, békességben a saját kultúrámban, ember-testvérként a más nyelvet beszélő, más hiten lévő emberrel. Békességben a jelennel és a jövendővel. Rábízom magam Isten szeretetére. De ha küzdeni kell, küzdeni fogok, akár látom a jövendőt, akár nem.
Kiemelt kép: Shutterstock
