Egy püspökfalatja, egy báránylapocka, egy húscafatos velőscsont kerül a fazékba, sós vízbe. Addig főzöm, míg habja lesz. A habot leszedem. Aztán tisztára pucolva beleteszem a zellert, petrezselymet, murkot, egy kis karalábét, néhány cikk fokhagymát. Megvárom, míg újra felfő a lé, s a habot újra leszedem. Szép lassú tűznél két óra hosszat főzöm a húslevest, majd legvégül hozzáadom a kis fej káposztát és a szemes borsot.
A húsleves illata gyógyító hatású. Azzal az üzenettel lengi be a házat, hogy itt valami ünnepi pillanat következik, vasárnapi ebéd, örömünnep.
Gyógyítja a lelkem. Amikor úgy értékelem, hogy minden kellőképpen megfőtt, a tüzet eloltom, és hagyom, hogy néhány percig megszálljon a leves. Sokat főtt, pihennie kell. Aztán jön a szűrés. A habszűrő kanállal kiemelem a levesből a húst és a zöldségeket. A szűrőszitára tiszta gézt helyezek, s egy merítőkanál segítségével átcsurgatom a levest egy újabb fazékba. A leves színe sárgás, állaga olajos, olyan mint egy gyógyító szirup. Megkóstolom, hogy elég sós-e, s ha kell, egy kis sóval rásegítek az ízre. Odateszem főni, s amikor zubog, jöhet belé a vékonyszálú laska. Ahogy habzani kezd, s felfő, a tüzet újból eloltom. Lehet tálalni.
Megtörténik azonban, hogy valamilyen oknál fogva nincs időm lassú tűzön főzni a levest. Ilyenkor hamarabb elkészül, de az ízek nem teljesednek ki benne, olyan lesz, mint a félig érett gyümölcs.
Megtörténik, hogy hamar át akarok esni a szűrésen, s csak úgy fazékból fazékba döntöm a levest, de ilyenkor vissza spriccel a forró lé, s ha nem a kályhát mocskolja be, akkor az én kezemet égeti el. Arra gondolok, Atyaságos jó Isten, hogy mekkora különbség van a fokozatos, megalapozott tanulás és a magolás között?!
Mekkora különbség van a fokozatos megismerés és az információba való belefulladás között?! Mekkora a különbség a látókör fokozatos tágítása és a bénító szembesítés között?!
A rossz időben és mértéktelen mennyiségben továbbított információ nem segít, hanem sokkol.
Gyermekkorom meséiben a csoda nem helyben és azonnal, hanem hetedhét országon túl, még az óperenciás tengeren is túl, sőt, az üveghegyen is túl történt. Át kellett vágni az ezüst mezőn és az arany erdőn, erővel vagy huncutsággal, de le kellet vágni a gonosz sárkánynak mind a hét fejét. A lelkem mélyén igen jól tudtam ezt. De a felnőtté válás zivataros éveiben kiment a fejemből.
Keser-savanykás kellett legyen a húsleves, és rá kellett spricceljen a kezemre a forró lé, hogy ráébredjek a fokozatosság szent szükségességére.
Sem a világot, sem önmagamat nem tudom megismerni, ha nem adok időt magamnak. Kell az idő, hogy ráébredjek, ki is vagyok valójában, kiket hordozok magamban, kikből vétettem, kivé alakultam, mivé lettem, mire megettem kenyerem felét. Időt kell adnom magamnak arra is, hogy álmaimat valóra váltsam. Időt kell adnom magamnak, hogy megbocsáthassak önmagamnak, kudarcaimért.
Ma már egyre több krémlevest fogyasztunk.
Olyanokat, melyeket szüleink nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem fogyasztottak. Brokkoli krémleves, gomba krémleves, borsó krémleves és így tovább. Megpároljuk a zöldségeket, hipp-hopp egy kis só, egy kis ilyen-olyan fűszer, tejfölféleség, és jöhet a botmixer.
Szeretem őket. De misztériumot, vágyat a gyógyulásra csak a húsleves lassú főzése, a habszedés, a zöldségek fokozatos társítása, és a csendes, kanalankénti szűrés szül bennem.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Házimunka. Örökség és jelkép.
Vannak olyan tárgyak minden konyhában és ebédlőben, melyek mintha a szívünkhöz lennének láncolva, eltéphetetlenül. Apró tárgyakra gondolok. Nem a teljes antik ebédlőbútorra, nem a tizenkét személyes ezüst étkészletre, nem a skófiummal kivarrt nemesi címeres ünnepi abroszra, nem a kommunizmusban is nagy pályát befutott tordai üveggyár talpas, metszett pohárkészletére. Csak egy derelyevágóra, csak egy fafogantyús kávéőrlőre, csak egy bordó zománcos fedeles zsírosbödönre. Tárgyakra, melyek szép lassan kikop
