Bevallom, az optimizmus napról napra apad. Ma nem jó nekem itt és most. Április van, fagy és hó. Káosz van körülöttem, és még soha nem éreztem a családomat ilyen kiszolgáltatottnak, az emberiséget ilyen védtelennek. A járvány miatt nem lehet mellettem a párom, a csevegést, a filmjeimet megunva szobájába húzódott a kamasz lányom, hiányoznak a baráti kávézások, a kollégáim, a csapatmunka.
Fehér holló ritkaságával ért fel korábban az olyan nap, amikor nem lihegett mögöttem a munka vagy az ügyintézés, megszűnt az idő, amikor otthon, kócosan, hálóingben tehettem a semmit. Most, hogy ránk szakadt a vesztegzár, képtelen vagyok élni a kínálkozó csenddel. Két hete nem lapoztam bele a könyvembe, nem ragyog a padló, nem csillognak az ablakok, a gardrób rendetlen, a pormacskák gurulnak az ágy alatt, a virágmagokat ki se csomagoltam, és hiába áll a sarokban a padlásról előkotort rajztábla.
Csak várok karba tett kézzel, tétlenül. Fogalmam sincs, mire. Hogy elüljön a szél? Hogy megadja magát a láthatatlan ellenfél? Hogy a világ tudósai heteken belül megtalálják a csodaszert? Elhisszük majd, hogy vége, vagy ezután már mindig kétkedve ölelünk magunkhoz rokont, barátot?
Általában reménykedő vagyok, de bevallom, ma hiú ábrándnak tűnik a küzdelem. Levegőre, napfényre van szükségem.
Pontosan emlékszem a napra, mikor először repültem. Február közepén jártunk, szmoggal kevert ködben úsztak a városok, minden szürke volt, sáros, én meg rosszkedvű. Erősen szorítottam a karfát, mikor a gép emelkedni, a gyomrom pedig liftezni kezdett, az émelygés csak fokozódott, mikor rádöbbentem, hiába ülök ablak mellett, nem látom, hogyan válik maketté alattam a város. És akkor történt. Mintha megnyílt volna a mennyek kapuja, elvakított a sárga fény, az ablakot áttörő sugarak az arcomat bizsergették, és amikor a káprázatból visszatért a látásom, egyik ámulatból a másikba estem: alattunk tejfehér felhőpaplan, úszunk a légtengeren, mintha angyalok tolnának. Akkor döbbentem rá, hogy a felhők fölött mindig süt a nap, és ezzel együtt megszűnt a levegőtlenség, a bezártság, a kiszolgáltatottság érzése, szétáradt bennem a nyugalom. Azóta többször repültem, de hasonlót soha nem tapasztaltam. Emlékszem, landolást követően ismét rám borult a felhőtakaró, de az ég végtelen kéksége megmaradt, elraktározta az elmém, sőt társult hozzá az is, hogy
történjék bármi, az ég odafönt „örökkék”, vagyis a természet teszi a dolgát.
Tudatomnak ezt az emlékfiókját nyitogatom ma, és próbálom belül megtalálni a napfényt. Most, hogy mindezt leírtam, úgy érzem, menni fog.
Kiemelt kép: Shutterstock
