A bezártság még jobban felerősítette ezt a vágyamat. Mikor, ha nem most, kérdeztem magamtól. Visszatartott, hogy tiszteletlennek éreztem azokkal szemben, akik betegség miatt vagy vallási szimbólumként kénytelenek leborotvált fejjel élni. És persze nem hagyhatom ki, az sem volt mindegy, mit szól majd a környezetem. Talán ez utóbbi a legerősebb visszatartó erő, mint oly sok más önmegvalósítási késztetésünkben: félelem a kudarctól, hogy mit szólnak mások, hogy megfelelek-e így az elvárásoknak, hogy tetszeni fogok-e, hogy megszólnak, leszólnak, megbélyegeznek, csúfolnak, kitaszítanak, bolondnak neveznek.
És akkor ki leszek én? Mert általában mások arcában látjuk magunkat…
Amúgy egyszerű mozdulatok: megfogod az ollót, majd a borotvát, nyissz, de valahogy mégis olyan nehéz nekifogni. Mert le kell fejtened magadról egy láthatatlan fojtogató kötelet. Ez csak egy hajvágás, de a lelkemnek felszabadító. Ez történhet,
amikor az ötletedet nem csak dédelgeted, hanem egy derűs reggelen megteszed az első visszavonhatatlan lépést a megvalósítás felé, és az álmaid, apró kívánságaid nem csak egy listára kerülnek, amit évente felújítasz.
Mindannyiunkat sok minden foglalkoztat ezekben a napokban, ahány élethelyzet, annyiféle probléma. De többnyire minden túlmutat a komfortzónánkon: félelem, kihívás, egzisztenciális változás, rengeteg bizonytalanság. Lengő híd a szakadék felett?
Nem. Nem a riogatás a jó hozzáállás ebben az időben. A biztatás, a megoldás keresés, a szolidaritás. Merni másként csinálni, élni, mint eddig, merni újragondolni, újat kitalálni, az újrakezdéshez akár segítséget kérni.
Az újrakezdés kulcsszó most nekünk. Nemcsak azért, mert mindannyian újrakezdés előtt állunk, hanem mert közös, szolidáris tettekre hívunk titeket.
Most van az ideje, hogy együtt mutassunk példát segítőkészségről, ki ahogyan tud. Hamarosan újra megszervezzük a Mutass jó példát! programunkat, ezúttal kicsit másképp, összefogva korábbi példaképeinkkel és még sok segítővel. Együtt könnyebb lesz.
Kiemelt kép: Shutterstock
