Van úgy néha, hogy legszívesebben megállítanánk az időt. Mert a jó s a jóság lengedezik körülöttünk. A semmibe meredés belső csendjét egy megjelenő csillag törte meg bennem. Gyerekkorom vacsoracsillaga, az esthajnalcsillag, a Vénusz, a Luceafăr, a fényt- (vagy tudást) birtokló Lucifer… a hajnalt hozó... s lassan hűvösség suhant át az udvaron. Az őszt hozta magával, figyelmeztetni, hogy a meleg, lusta nyár helyett nyitogatják kapuikat már reggelente az iskolák. A fülledtség aranydeleit beszínezik a délutáni rozsdavöröses halmokat rakó levélkupacok vagy egy-egy szállingozó sárgás bódult levél, amint ott hagyja öreg törzsén bosszankodó, kopaszodó ágait.
A szeptember valahogy visszaállít mindent a maga ritmusába. Indulnak a felfokozott reggelek, bölcsődék, óvodák, iskolák új tanévei új reményekkel kecsegtetnek, hogy tanuljunk meg beszokni, visszaállni a rutinok menetébe, rendet s tartalmat vive a mindennapokba.
Kell a rend és a rutin, nemcsak az élővilágnak, de az ember nyughatatlan lelkének is.
Váltakoznak a hónapok, s a biztos mindennapjaink egyre gyakrabban tapasztalt kiszámíthatatlanságaiban mégiscsak jó lenne megállίtani még egy kicsit az időt. Nem gondolni a rohanó reggelekre, csak feküdni a mohaföldeken, ringatózó vitorlásokon, napraforgó táblák ölelésében, s itt tartani keblünkön még az ábrándos nyarat.
S ha már „elhull a virág, s eliramlik az élet”, mi még itt vagyunk. A beköszönő ősz vágyálmai még ifjú szίvek mosolyait tartják tenyerükön.
Az évszakok változásai, miként az életünk szakaszai, elkerülhetetlenül osonnak, de a megérkezésüket fogadhatjuk kíváncsian nyitott örömmel.
Új vizek új szelei jó reménnyel érkeznek: kellemes szellők keringenek, az érett zamatos szőlő leve végigcsorog tenyeremen, s bár az időt nem tudom megállίtani, jól az eszembe vésem a pillanatot, hogy a kevésbé hangulatos, hidegebb napokra tartalékoljam.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. szeptemberi lapszámában jelent meg.
Kimelet képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Lélekmorzsák – Augusztus: a nyár élénken él bennem tovább
Az aranyló búzakalászok még elhajladozzák utolsó legkecsesebb táncukat, mielőtt a cséplőgépek zúgásában átadnák magukat a malomkövek sodrásának, hogy azok előcsalogasság finom fehér lisztlelküket.
