Fogyatékos, sérült, hándi, speciális igényű, rokkant, beteg gyermekek… Annyiféleképpen nevezzük őket! Még a szülők között is megoszlik, ki milyen kifejezést használ gyermeke állapotának leírására. Én sem találom a megfelelő szavakat, de a legtöbbször azt használom, hogy sérült vagy fejlődési rendellenessége, genetikai betegsége van. Egyik sem az igazi. Mert nem a hiányosságait, a negatívumokat kellene megfogni rögtön bennük, hanem valami mást, a jót. A gyermeket. Hiszen bár nem játszik, nem beszél, nem él úgy, mint a többiek, gyerek ő is.
Hogyan kell meglátni a szépet bennük? Nézd, érezd, hogy milyen szeretettel ölelnek meg, milyen hangosan és szívből tudnak nevetni, egyiknek mekkora bozontos haja van, a másiknak milyen puha bőre vagy égszínkék szeme stb.
A Down-gyerekes anyukák szokták mondani: „Ezek a gyerekek nem egymásra hasonlítanak. Nézzétek csak meg jobban, mindegyik a saját apukájára és anyukájára hasonlít.” Ezt biztosan te is észre tudod venni. Ehhez azonban másként kell, elfogadóan látni a világot.
Vagy úgy is mondhatnám, hogy természetesen. Próbáld meg, hátha sikerül a gyermeket látni magad előtt. Milyen pusztító lenne az élet, ha mindannyian csak a másik hiányosságait vennénk észre! Vagy mondjam inkább úgy, hogy fogyatékosságát? Bocsánat, ilyet nem mondhatok. „Oh, attól például, hogy nem tudok jól tájékozódni, vagy nem tudok biciklizni, még nem vagyok fogyatékos!” – vágnátok rá hirtelen. Persze hogy nem. De képzeld el, én is ilyen szemüvegen keresztül látom a gyermekem, azaz nem a hiányosságaira, sérültségére, hanem a képességeire fókuszálok.
Emlékszem, ezt mondta első találkozásunkkor az a gyógypedagógus is, akihez elvittem Marcit. Hogy a sérült gyerekeket nem szabad másokhoz hasonlítani, nem szabad a vele egykorúakkal összevetni. Azt kell megnézni, hol tart, mit tud, és mit lehet kihozni belőle.
Mert lehetne úgy is élni, hogy csak a rosszra, a nehézségekre figyelünk. De minek? Nem visz előre, és a mindennapjainkat sem teszi boldogabbá.
Annyira szívmelengető tud lenni, ha egy ismeretlen ismerős mond valami szépet a fiamról!
Olyan nagy öröm, amikor észreveszem, hogy ő is eljutott odáig, hogy megtalálja és meglátja benne a pozitív dolgokat. Mert elkezdte másként látni őt. Mert végre észrevette a gyermeket, és nem a sérültet, akit csak sajnálni, szánni lehet.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. márciusi lapszámában jelent meg.
