Mivel abban a zsenge korban, amiben leledzett, még nem szokás a logikai összefüggések hiányán fennakadni, meg amúgy sem ildomos a népköltészeti alkotások hitelességét firtatni, és a népdalok szavahihetőségét megkérdőjelezni, így aztán
teli torokból, lelkesen énekelte, hogy Gyere bé, diófa! ahányszor csak alkalma adódott rá.
Másikunk arról számolt be, hogy a „Már minálunk, babám…” kezdetű dal első két szava okozott nála némi átmeneti zavart. Ő ugyanis sokáig azt hitte, hogy a márminálunk az valamilyen cselekvés. (Hát igen.) Mivel ezt a szót soha életében nem hallotta azelőtt, erősen élt a gyanúperrel, hogy valami arcpirító jelentése lehet, így szégyellte megkérdezni a felnőttektől, hogy mit is csinálnak, akik márminálnak.
Az utóbbi történet annyira megtetszett, hogy később Kazinczyt megszégyenítő nyelvújító leleményességgel beépítettem a „márminálunk” szót saját házi értelmező kéziszótáramba, valahogy így:
márminálás (főnév) – újmagyar szó ☺, jelentése: félreértés; félrehallás vagy egyéb okok miatt a beszélgetés két irányba halad, két vagy több logikai szálon fut.
A márminálást általában nagy derültség követi. A beszélgetés résztvevőinek száma és a márminálás nagysága egyenes arányban áll(hat).
márminálnak (ige) – valamilyen okból kifolyólag a kommunikáció résztvevői félreértenek egy beszédhelyzetet, elbeszélnek egymás mellett. Az igének csak a többes számú változata használatos, egyedül ugyanis nem végezhető e cselekvés. ☺
Szerintem mindannyiunk életében bőven adódtak márminálások az évek során. Az enyémben legalábbis igen.
Süldő leányocska voltam, tinédzser éveim közepén járhattam, amikor még a pasizás kimerült a szép, vagy kevésbé szép fiúk megbámulásában, abban, hogy lányokul suttogva, viháncolva kibeszéltük őket. Egy alkalommal a barátnőm arról áradozott, hogy látott egy csodahímet valami rendezvényen. Szőke volt, kék szemű, babaarcú. És bár én inkább a barnákra buktam, érdeklődésem rettentően felcsigázta a szép fiú, és élénken tudakozódni kezdtem, hogy hol látta, és hogy mi a neve?
– Bágyi Fesztivál – érkezett a szűkszavú válasz barátnőm részéről, aki máris riválist érezhetett bennem, aki esetleg elbámulja előle a szép fiút.
– Atyaúristen! Hogy lehet ilyen nevet adni? – töprengtem hangosan.
– Miért? Mi a bajod a nevével? – értetlenkedett a barátnőm.
– Hát a Bágyi még elmegy, az ugye adott. De hogy lehet Fesztiválnak hívni?
– Szerinted minek kéne hívják?
– Hát nem tudom, Szilvesztert még hallottam, az is elég hülye név, de Fesztivál…
– Bágyban tartják, ezért bágyi. Hogy a fesztivált hogy kéne másként hívni, nem tudom, zenés, táncos összejövetel, ahol esznek, isznak az emberek… mit tudom én, fesztiválnak hívják s kész.
– Jaaaaaa? Nem a fiút hívják így? – lepődtem meg, és zavaromat leplezendő részletes helyismereti és kulturális tájékoztatót kértem tapasztalt barátnőmtől. Ezzel a márminálással véget is ért a pasizásom egy jó időre.
Évekkel később történt. Egy péntek délután beszerző körútról tértem haza. A férjem a szobában elmélyülten nézte a tévét, valami hírháttér műsort, ami nagyon érdekelte. Miközben pakoltam ki, sorra kiabáltam be, hogy miket vásároltam.
– Vettem neked egy pár alsógatyát.
– Ühüm – nyugtázta az uram.
– Megvettem a húsleveshez a zöldséget, murkot, karalábét.
– Aha – érkezett a tévé elől.
– Egy kicsit drágább volt, mert szárast vettem.
Mivel az én kis párom nagyon spórlós és beosztós, a drága szó hallatán igencsak megélénkült az érdeklődése, felkapta fejét benne a kíváncsiság:
– Nem is értem, hogy miért volt drágább szárastól? S akkor miért vettél szárast, ha így drágább volt?
– Mert azt jobban szereted.
– Hogy érted? De hát azt úgysem esszük meg!
– Mit?
– Hát a szárát.
– Minek?
– Hát a karalábénak.
– Ja? Én a gatyákról beszélek, drágám! Márminálunk, babám?- nevettük el magunkat.
Néhány napja nyugdíjas búcsúztatón voltunk a kollégákkal. Az előírásoknak megfelelően mindenki maszkban, egymástól tisztes távolságra állva kisebb csoportokban beszélgettünk. Arról szólt épp a fáma, hogy milyen nehéz, fárasztó volt ez a tanévkezdés, mennyi plusz dolgot kellett megtennünk a vírus miatt.
– S még ott van ráadásnak a taneszközsegély – mondta egyikünk.
A maszk minden bizonnyal jól végezte hangtompító funkcióját, mert egy másik kolléganő értetlenkedni kezdett:
– Milyen Domestos-segély?
Nagy derültség követte a párbeszédet, amikor a beszélőkben és hallgatókban egyaránt tudatosult, hogy itt most a márminálás ténye forog fenn. Ekkor egyik pihent agyú kolléganő, akire a maszkviselés szemlátomást igen élénkítően hatott, kitalálta, hogy kérdezzük már meg az igazgatónőt, aki kissé odébb, egy másik csoportban beszélgetett, s akiről tudtuk, hogy a haja is az égnek áll a sok lehetetlen Covidos intézkedéstől:
– Érkezett-e meg a Domestos-segély?
Az igazgatónő döbbent arckifejezéssel, kikerekedett szemekkel kérdezte:
– Milyen Domestos? Coccolino érkezett. De ki rendelt egyáltalán Coccolinót???
Mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Mire az igazgatónő gyanút fogva, hogy valami nincs rendben, tovább feszegette a témát:
– Domestos van a Coccolinós dobozban? – kérdezte most már cinkosan mosolyogva, mint aki érti már a csíziót.
Ekkor már gurultunk a röhögéstől, és nem győztük mesélni a később érkezőknek – akik a nagy derültségre gyűltek körénk – márminálásunk történetét. Utóbb kiderült, hogy valóban érkezett egy Coccolinós doboz tele szappantartókkal. De ez akkor már senkit nem érdekelt…
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
