Megrázó, eleven élmény bennem az a nyári nap, amikor percek alatt elöntött a hatalmas ár, pedig igazából eső sem volt… Semmit nem tudtunk tenni, csak várni, hogy elvonul a szennyes víztömeg, és remélni, hogy nem lesz nagyobb baj, tragédia. S bár rövid ideig tartott, utána hónapokig takarítottuk a nyomát.
Akkoriban sokszor hallottam említeni Noé nevét, ha felhőszakadás nyomán nagyobbacska vizet láttunk az úton, udvaron, vagy ha a szó beszélgetéseink közben a lehullott hó mennyiségére terelődött. Nagy havazás mostanában nem gyönyörködtetett, újabb vízözöntől sem tartok – hisz megígérte Isten, hogy többé nem lesz, és én remélem, hogy Ő betartja ígéretét e világegyetemben –, de azzal teljes mértékben egyetértek, hogy újra Noé korszakát éljük. Bábel tornya épp harminc esztendeje tájainkon újra ledőlt, a harcos istentagadást felváltotta a békés, szabad(os) demokrácia (?) kora. Ma lehet Istenről beszélni, de az embereknek nincs idejük meghallgatni, Őrá figyelni. Mert „élni kell”, ha már oly rövid erre az idő; éppen úgy enni, inni, dorbézolni, mint Noé idejében. Minek energiát, időt pazarolni Istenre, ellenbizonyításokra? Törődjön mindenki a saját dolgával, és… lehetőleg hagyjon békén!
Jézus Krisztus? Lassan úgy vagyunk, hogy most épp megmaradt belőle a „karácsony”.
Fenyővel, száncsengővel, feldíszített terekkel, ajándékdömpinggel és mázas jótékonykodással. Letudott, elaltatott lelkiismerettel és lefáradással. Hát nem elég, hogy gyermekemet nem vettem ki vallásóráról?! Sőt, adót is fizetek. Mit akar az egyház?! És mit akarnak a papok?! Annyira nehéz belátni, hogy ma nincs időm?
