Nálunk még mindig akut társadalmi probléma a nőbántalmazás

Az egyik ilyen lehetőség a nevelés: óvodától az intézményes oktatás végéig jelen kéne legyen a tájékoztatás, a támogató beszélgetés, az intervenció és kríziskezelés ingyenes elérhetősége a gyermekek, fiatalok számára! Az, hogy értsük legalább valamennyire önmagunk működését, az emberi kapcsolatok természetét, hogy tudjuk, miről ismerhető fel a bántalmazó személy, vagy mik a jelei annak, hogy valaki a környezetünkben bántalmazást szenved el, továbbá legyenek ismereteink a segítségkérés és megküzdés lehetőségeiről, legalább annyira fontos, mint a matematika- vagy a tornaóra. Fontos lenne az intézményes szerepvállalás, mert a család ebben az esetben sem mindig tudja ellátni a védő szerepét, főleg, ha abban a családban is jelen vannak a bántalmazói és áldozati szerepminták.

Szívesen látnék rendszeres társadalmi kampányokat és hirdetéseket, óriásplakátokat, bármit, ami megtöri a közönyt, ami nem engedi, hogy félre fordítsuk a fejünk, ha bántalmazásról van szó. Amely szembemegy a közösség íratlan szabályaival, hogy nem az én dolgom, mert mindenkinek megvan a maga baja, és más is túlélte azt a pofont. Ami leszámol az áldozathibáztatással, hogy

végre ne az legyen a fontos, hogy minek ment oda, hanem az, hogy megtettem-e mindent, amit egy rokon, szomszéd, barát, kolléga megtehet.

Ki kell mondanunk végre: nulla toleranciára van égető szükség a nőbántalmazással szemben. Addig, amíg a férfiak többsége képes puszta kézzel is megölni egy nőt, és fordítva ez nem így van, a nők sokkal átgondoltabb védelmet érdemelnek! Minden téren.

Szégyelljük a bántalmazást – legalább ebben megegyezünk

Kovács Eszter

A nők elleni erőszak nem magánügy – szeretjük ezt a szlogent hangoztatni, s mégis homokba dugjuk a fejünket, ha a saját környezetünkben tudunk ilyenről. A család szentsége, főként minálunk Székelyföldön, sérthetetlen: nem szólunk bele, nem a mi dolgunk, mindenki tartson rendet a saját háza táján, s aztán kutakodjon a másén. Nem?

Szomszéd veri a feleségét, folyton ordítoznak – mi felhangosítjuk a tévét és majd összepusmogunk az ismerősökkel: Hogy ezek milyenek?! Pletykálni ellenben szeretünk, mint minden másról, erről is. Ezért fordulhat elő, hogy egész közösségek tudnak egy-egy bántalmazásról, mégsem történik semmi. Mert az ő dolgunk, nem a mienk, igaz?

Boncolgatom magamban, mi vezéreli a tettek hiányát? A félelem? Kitől, mitől is tartunk? A megtorlástól? Kétlem. 

Az első székelyudvarhelyi TEDx konferencián Botházi Mária publicista, volt főszerkesztőnk beszélt a szégyeneinkről, és most bevillan:

túlfejlett szégyenérzetünk – ez transzilván specifikum! – is akadály. Szégyeneink hálójában szégyen szóvá tenni, ha szomszéd elagyabugyálja a feleségét, és mekkora szégyen ezt jelenteni!

Szégyelljük is magunkat, még a bántalmazó helyett is (A szégyentelenje!). De szégyellje magát az a fehérnép is, aki tűri, hogy az ura veri. S ha az áldozat mégis felvállalja, akkor szégyellje az ügy minden körülményét. Legalább egy kicsit. Hát, hogy nem szégyellik kiteregetni a családi szennyest?! Közös szégyenkedéseink kovácsolnak sokszor azonos értékrendet. Félünk és szégyellünk, ez a közös bennünk, de ez még nem tesz minket közösséggé.

Nekünk is van felelősségünk ebben

Magyari Tekla

Isten ments, hogy az erőszakot elszenvedő-, elviselő áldozatokat hibáztassam, egyáltalán nem úgy értem! De mindannyiunknak felelőssége van abban, hogy mit engedünk meg másoknak: hogyan bánhatnak velem. Ordíthatnak? Fenyegethetnek? Megalázhatnak, mert én szó nélkül tűröm, engedem? Vagy tisztelem magam annyira, hogy kikérem magamnak, s faképnél hagyom a partnert? Nemcsak a kapcsolatainkban, de mindennapi ügyeink intézése közben. 

Nekünk kell AZONNAL leállítani az agressziót, kimenekülni a helyzetből, nekünk kell kiállni magunkért, mert senki nem fogja a mi határainkat védeni helyettünk. (A közösségi felelősségünkről nem is beszélve.) 

Életemben egyetlen egyszer – bizonytalan huszonéveimben – ért hozzám durván férfi: három perc múlva már soha többé nem voltam a barátnője... Ugyancsak egyszer merült föl a zaklatás lehetősége: abban a minutumban hívtam a rendőrséget és feljelentést tettem. Úgy hiszem, az agressziót csírájában kell elfojtani, nem szabad esélyt adni burjánozni, mert később sokkal nehezebb lesz kiirtani, mint a gazt a kertben. 

Zaklat? Csúnyán beszél? Nem tisztel? Üt, netán fenyeget? AZONNAL MENEKÜLJ!

Nem, nem egyszeri véletlen, és nem, nem változik meg...

Megjelent a Nőileg magazin 2022. augusztusi lapszámában.

Kiemlet képünk illusztráció: Shutterstock