Asztalos Ágnes: Nálunk még mindig akut társadalmi probléma a nőbántalmazás
Kimondhatjuk bátran: nálunk még mindig akut társadalmi probléma a nőbántalmazás. Mélyen lent gyökerezik a háttere, és fent sem tesznek ellene eleget. Éppen ezért minél több oldalról, minél több ponton kell(ene) beavatkozni a megelőzés céljával.
Az egyik ilyen lehetőség a nevelés: óvodától az intézményes oktatás végéig jelen kellen, hogy legyen a tájékoztatás, a támogató beszélgetés, az intervenció és kríziskezelés ingyenes elérhetősége a gyermekek, fiatalok számára! Az, hogy
továbbá legyenek ismereteink a segítségkérés és megküzdés lehetőségeiről, legalább annyira fontos, mint a matematika- vagy a tornaóra. Fontos lenne az intézményes szerepvállalás, mert a család ebben az esetben sem mindig tudja ellátni a védő szerepét, főleg, ha abban a családban is jelen vannak a bántalmazói és áldozati szerepminták.
Szívesen látnék rendszeres társadalmi kampányokat és hirdetéseket, óriásplakátokat, bármit, ami megtöri a közönyt, ami nem engedi, hogy félrefordítsuk a fejünk, ha bántalmazásról van szó. Amely szembemegy a közösség íratlan szabályaival, hogy nem az én dolgom, mert mindenkinek megvan a maga baja, és más is túlélte azt a pofont. Ami leszámol az áldozathibáztatással, hogy
Ki kell mondanunk végre: nulla toleranciára van égető szükség a nőbántalmazással szemben. Addig, amíg a férfiak többsége képes puszta kézzel is megölni egy nőt, és fordítva ez nem így van, a nők sokkal átgondoltabb védelmet érdemelnek! Minden téren.
Kovács Eszter: Szégyelljük a bántalmazást – legalább ebben megegyezünk
A nők elleni erőszak nem magánügy – szeretjük ezt a szlogent hangoztatni, s mégis homokba dugjuk a fejünket, ha a saját környezetünkben tudunk ilyenről. A család szentsége, főként minálunk Székelyföldön, sérthetetlen: nem szólunk bele, nem a mi dolgunk, mindenki tartson rendet a saját háza táján, s aztán kutakodjon a másén. Nem?
A szomszéd veri a feleségét, folyton ordítoznak – mi felhangosítjuk a tévét és majd összepusmogunk az ismerősökkel: Hogy ezek milyenek?! Pletykálni ellenben szeretünk, mint minden másról, erről is. Ezért fordulhat elő, hogy egész közösségek tudnak egy-egy bántalmazásról, mégsem történik semmi. Mert az ő dolgunk, nem a mienk, igaz? Boncolgatom magamban: mi vezéreli a tettek hiányát? A félelem? Kitől, mitől is tartunk? A megtorlástól? Kétlem.
Az első székelyudvarhelyi TEDx konferencián Botházi Mária publicista, volt főszerkesztőnk beszélt a szégyeneinkről, és most bevillan:
Szégyelljük is magunkat, még a bántalmazó helyett is (A szégyentelenje!). De szégyellje magát az a fehérnép is, aki tűri, hogy az ura veri. S ha az áldozat mégis felvállalja, akkor szégyellje az ügy minden körülményét. Legalább egy kicsit. Hát, hogy nem szégyellik kiteregetni a családi szennyest?! Közös szégyenkedéseink kovácsolnak sokszor azonos értékrendet. Félünk és szégyellünk, ez a közös bennünk, de ez még nem tesz minket közösséggé.
Magyari Tekla: Nekünk is van felelősségünk ebben
Isten ments, hogy az erőszakot elszenvedő, elviselő áldozatokat hibáztassam, egyáltalán nem úgy értem! De mindannyiunknak felelőssége van abban, hogy mit engedünk meg másoknak: hogyan bánhatnak velem. Ordíthatnak? Fenyegethetnek? Megalázhatnak, mert én szó nélkül tűröm, engedem? Vagy tisztelem magam annyira, hogy kikérem magamnak, s faképnél hagyom a partnert? Nemcsak a kapcsolatainkban, de mindennapi ügyeink intézése közben.
Életemben egyetlen egyszer – bizonytalan huszonéveimben – ért hozzám durván férfi: három perc múlva már soha többé nem voltam a barátnője... Ugyancsak egyszer merült föl a zaklatás lehetősége: abban a minutumban hívtam a rendőrséget és feljelentést tettem. Úgy hiszem, az agressziót csírájában kell elfojtani, nem szabad esélyt adni burjánozni, mert később sokkal nehezebb lesz kiirtani, mint a gazt a kertben.
Zaklat? Csúnyán beszél? Nem tisztel? Üt, netán fenyeget? AZONNAL MENEKÜLJ!
Nem, nem egyszeri véletlen, és nem, nem változik meg...
korábban írtuk
Sárosi Ágota asszisztensnő: A halálra nem lehet felkészülni
Van, aki életeket ment, más világra segít új életeket, és van, aki a haldoklás időszakát teszi elviselhetőbbé. Sárosi Ágota tizenkét éve dolgozik egy marosvásárhelyi magánklinika palliatív osztályán, súlyos betegségük végstádiumában levő betegeknél.
