Jó ideje csak a következő generációban reménykedem, hogy fiaink, lányaink mások lesznek, jobbak, toleránsabbak, empatikusabbak. Ez azonban rajtunk múlik: mit mutatunk nekik, mit utasítunk el, képesek vagyunk-e kiállni önmagunkért és másokért, milyen példákat emelünk érték-szintre.
Az elmúlt félévben (is) szinte alig volt olyan hét, hogy valami megrázó családi erőszakról, nők elleni bántalmazásról ne olvastunk volna a sajtóban (és csak töredékük jut el a nyilvánosságig). Számos hazai médiaorgánum mutat be mindegyre ellehetetlenített, fájdalmas női sorsokat, figyelmeztet a jelenség súlyosságára, pszichológusok, aktivisták, támogató szervezetek, kampányok szólítanak meg, de kevés olyan történet van, amely hosszabb ideig ébren tartja a közvélemény figyelmét, s megesik, hogy már el sem éri az ingerküszöböt. Mintha tragédiára lenne szükség ahhoz, hogy – egy időre – komolyabb figyelem forduljon a jelenségre.
Erő a közösségek kezében
Májusban az egész országon végigsöpört Molnár Beáta tragédiája. A fiatal lány megölésével a barátját, a bántalmazásért korábban már elítélt Boné Ferencet gyanúsítják. Bea sorsa mindannyiunkat megrázott, és számos aspektusból az agresszióra, bántalmazásra, nők elleni erőszakra irányította a figyelmet:
mennyire véd a törvény, és hogyan alkalmazzák, milyen személyiségű emberek az agresszorok, miért hisz és vállal kockázatot az áldozat, mi a felelőssége a környezetnek – és vélemények sokasága egészen az áldozathibáztatásig. Mert nincs történet, amelyben ne ütné fel a fejét az áldozathibáztatás.
Egy társadalom emberek, családok összessége, ezért a legsúlyosabb kérdéskörnek kellene lennie, hogy milyen a hozzáállásunk, ha az egyéni, családi mikrokörnyezetben valaki sérül: mi az eljárásunk erre a helyzetre? Hatalmas erő van a közösségek kezében, hiszen választhatnak, hogy mit fogadnak el, mire mondanak nemet, nyomást gyakorolhatnak, személetet válthatnak – igenis, eldönthetik, hogy tolerálnak-e bármilyen erőszakot.
Nincs más út: el kell menni a falig
Rengeteg nőt a félelem és/vagy a kiszolgáltatottság, a szégyen, a gyerekek, az anyagi ellehetetlenítés, a pszichés terror akadályoz meg abban, hogy ki tudjon lépni a bántalmazó kapcsolatból – az áldozati lét egy olyan spirál, mely folyamatosan lefelé húz. Nehéz ezt megérteni azoknak, akik nem éltek meg hasonlót.
A közvélemény gyakran – a nő személyisége vagy „erkölcsi magatartása” alapján – megkérdőjelezi a bántalmazás súlyát: mintha az agressziót fel lehetne menteni bármivel.
Embert próbáló utat járnak be azok a nők, akik végül ki tudnak lépni a bántalmazó kapcsolatból – és remélhetően egyre több településen vannak/lesznek olyan példaértékű történetek, amelyekkel kitapossák az utat azok számára, akik még nem mertek belevágni. Ezek a nők (is) lehetnek fogodzók arra, hogy nem kell, nem szabad az életünket egy agresszor hatalma alá rendelni.
Udvarhelyszéken Bogos Mónika évekig tartó küzdelme egy ilyen történet. A fitneszedzőként és hálózatépítőként dolgozó édesanya végső elkeseredésében idén márciusban a nyilvánossághoz fordult – a Liget.ro portálon jelent meg részletekbe menően a története. Vállalta azt is, amit szégyenének élt meg, mert már minden lehetőséggel próbálkozott: intézményeket, politikusokat keresett meg, hogy segítségüket kérje, de rendre elakadt az ügye. „Mikor lesz nyugodt életem? Mit mondjak a 15 éves gyermeknek, mikor lesz minden normális?” – mesél végső kétségbeeséséről.
A történet
A történet kilenc éve kezdődött, amikor kapcsolatot létesített egy befolyásos házas emberrel. Egy darabig jól voltak, a személyes traumáik, sérüléseik is erősítették a köteléket köztük, idővel azonban egyre több bonyodalom ütötte fel a fejét, a kapcsolat fejlődése nem a vártak szerint alakult – 2015 végén már fizikailag bántalmazta őt a férfi. Mónika le akarta zárni a kapcsolatot, de évekig tartó zaklatás és szélmalomharc vette kezdetét:
kilátástalannak tűnt hivatalos úton megoldani a helyzetet, miközben alig telt el nap, hogy a férfi ne követte volna őt – munkahelyre, az otthonában, nyomkövetőt rejtett az autójába, százával küldte az üzeneteket, kapcsolatba lépett a környezetével, minden eszközt bevetett a teljes kontrollra.
Nem is hatástalanul: sokan eltűntek Mónika életéből, de ő maga is egy-egy rövid ideig tartó nyugalomért meghozta azt a kényszerű döntést, hogy visszafogadta. Ez azonban semmin nem változtatott: rendre kezdődött elölről a zaklatás, bántalmazás. Az évek során sikerült pár hónapra távolságtartási végzést szerezni, végül a rendőrségi és igazságszolgáltatási folyamat 2021 januárjában kezdődött el, és innen a még fokozottabb rettegés is. Március elején a nyílt utcán ütötte meg Mónikát a férfi, viszont akkor már volt annyi lélekjelenléte, hogy a telefon hangrögzítőjével dokumentálta a történteket.
„Bizonyítékot hozni a legnehezebb. Amellett hogy áldozat vagy, nyomozó is kell legyél, a bizonyítékot neked kell szolgáltatni, és ha hatalma is van az ellenfélnek, ez hatványozott nehézség”
– meséli az eljárás nehézségeit. A bíróság folyamatos elutasítása után végül a tizedik ügyészségi kérésre a zaklató ellen Székelyudvarhelyen harmincnapos előzetes letartóztatást rendeltek el. Az alapfokú ítéletet fellebbezés követte, és Marosvásárhelyen már Mónika számára elfogadható ítélet született: 2 év letöltendő börtönbüntetés mellett 5 év távoltartást ítélt a bíróság, pontosan meghatározva, hogy korábbi partnere 100 méternél nem mehet közelebb hozzá és a gyerekéhez.
Fájdalmas kimondani, de minket Bea mentett meg
„Másodrendűnek és kiszolgáltatottnak éreztem magamat” – Mónika a hivatalos eljárás során legtöbbször falakba ütközött. Voltak, akik visszautasították, végül marosvásárhelyi fiatal ügyvédek vállalták az ügyét. Kell a nyilvánosság – meséli tapasztalatait.
„Úgy érzem, volt hatása annak, hogy megjelent márciusban az újságcikk, intenzívebb lett az érdeklődés, kicsit felpörgette az eseményeket. Májusban a bíróságon először volt az az érzésem, hogy emberszámba vesznek. Amikor a bíró megkérdezi, hogy hogy van, hogy tud ebben emberként élni?
– ez volt az pont, hogy azt éreztem, hogy van egy fénysugár, hogy ennek vége tud lenni, hogy ez nemcsak egy 500 oldalas lefűzött dokumentum, hanem egy emberi élet. A bíró beszédéből, a kérdéseiből érződött, hogy mögéje lát, és valóságában nézi azokat a dolgokat, amelyek ott le vannak írva.”
Mónika ügyének tárgyalása egyébként néhány napra Molnár Beáta meggyilkolása után történt, amikoris a közvélemény abban is a felelősséget kereste, hogy a Boné Ferenc korábbi bántalmazási ügyében hozott bírói döntés a súlyának megfelelően ítélt-e az ügyben. Mónika úgy érzi, hatása volt ennek az ő ügyére is.
„Biztos vagyok benne, hogy ennek a lánynak a halála életeket mentett meg, legalábbis az én ügyemben biztos, hogy annak a nyomása is benne volt. Bízom benne, hogy életeket mentett, és nem csak az enyémet. Az ítélet után azt éreztem, hogy van igazság ezen a Földön:
nem a letöltendő évek száma adta ezt meg, hanem a szembesítés az addigi eljárásokkal, és hogy lehet. Azt érzem utána, hogy van levegő, szellős a város, annyira beszűkült korábban a látóköröm, most mintha tavasz lenne.”
Közösség és ítélet
Egy nő egy ilyen harc során leépül, önbizalmát veszti, szégyenérzetet él meg, ahogy Mónika fogalmaz „megszűnik, hogy létezz, társadalmi életet élj”, és közben fenn kell tartania magát, nevelnie gyermekét. „Volt olyan időszak, hogy nagyon csúnya gondolataim voltak, hogy ezt nem tudom csinálni, megvárom amíg a lányom abszolvál, de nem tudom tovább csinálni, nem akarom, hogy ebben éljen” – ez foglalkoztatta a legmélyebb ponton.
Nagyon sokat segíthet egy közösség – mondja Mónika. „Ha csak szlogenek, kampány szintjén történik az erőszak elleni ügy felvállalása, az életveszélyes, mert csak hiú reményt ad, az még nem valódi segítségnyújtás. Kell valaki, aki (egy szervezet képviseletében) az áldozat mellé tud állni, ereje és hatalma van, hogy komolyan vegyék.
Azzal lehet nyomást gyakorolni, hogy itt egy közösség, aki azt mondja, hogy ezt nem lehet.
Jó lenne minden településen egy olyan fiók, kirendeltség, ahová be tudsz kopogni, és valaki semlegesen ki tud állni az ügyért” – véli. Mónika a gyermekvédelemnél is próbálkozott, hogy legalább a lánya védelmét biztosítsa, azzal utasították el, hogy családon belüli erőszak esetén lépnek, és az övék nem család. Javasolták, hogy költözzön egy másik megyébe. És még sokan biztatták erre. „De miért nekem kell feladni mindent, milyen példát mutatok ezzel a lányomnak?” – tette fel magának a kérdést.
„Van, aki elítél, olyan megjegyzéseket is kaptam, hogy „te mentél bele, s tudtad, hogy házas” vagy „azt kaptad, amit kerestél”. A férfiak nyolcvan százaléka nagyon megalázóan reagált: „mit tudhatsz, hogy ennyire megbolondult érted?” A legjelentősebb felénk az áldozathibáztatás, sajnos még a nők ötven százalékánál is”
– meséli lesújtó tapasztalatait. Környékünkön még elnyomás alatt van a nő, teljes szemhunyás működik a nők elleni bántalmazás terén – véli Mónika. „Volt olyan eset, hogy a fő utcán megrángatott fényes nappal, láttam, ahogy mindenki elfordul és megy tovább. Vagy a gyerekkel ültem az autóban, és hátulról belénk jött, többször is. Ha ebben élsz, ez lesz a természetes, és ezt nem kívánod senkinek, és egy idő után aki segíteni akar, azt is lebeszéled.” Így jutott el odáig, hogy végül inkább visszautasította a segítő szándékot a közeli ismerősöktől, tartva attól, hogy ők is kiszolgáltatottak lesznek.
Felemelkedés
Mónika és lánya talán végre megnyugodhatnak, legalábbis ezt szeretné: elengedni a félelmet, és egyszerű, normális életet élni. „Tudatosan próbálom úgy élni a napjaimat, hogy ne a félelem, és a „mi lesz ha” érzés kerítsen hatalmába, mert ebben voltunk hosszú időn keresztül – tegyem át a fókuszt az életemre. A saját életemet akarom visszakapni. De még mindig olyan reflexeim vannak, hogy megkérdőjelezek dolgokat, hogy valaki miért akar velem találkozni, vajon ő küldte?”
Mi szükséges ahhoz, hogy az ember egy adott ponton azt mondja, eddig és nem tovább? „Elfogynak a nők egy ilyen élethelyzetben – véli Mónika –
nem harcolok, itt akadnak el a legtöbben. Nekem is kellett egy külső segítség, akinek volt elég ereje, lehetősége, hogy támogasson abban, megtegyem a megfelelő lépéseket. Ez akkor egy reménysugár volt, akkor éreztem, hogy vállalni tudom.”
Mónikának erős az istenhite, ezt emeli ki még jelentős erőforrásként: „és egyre erősödött bennem, hogy én az ő gyermeke vagyok, ugyanolyan ember, mint bárki más, nem kell szégyellnem magamat, ebbe tettem a hitem.” Mindenkinek kell legyen valamiben hite, kapaszkodója – mondja. „És mindenek előtt, ami óriási erőt adott, hogy van egy lányom, akit fel kell neveljek – mindegy mi van, felállsz és mész tovább.
A tükörbe nézve, most kezdem azt érezni, büszke vagyok magamra.
Érdemes harcolni, lehet, hogy hosszú folyamat, de nem szabad hagyni, én is későn indultam el, azonnal lépni kell”
– biztatja Mónika a hasonló helyzetben élőket. „Ha a mozgásteredet, ami neked feltöltést ad, korlátozzák, az az első jel, mert az a szabadságodról szól. Ha azt el akarják venni, amikor ezt lecsípik, rendelkeznek fölötte, azonnal észre kell venni. Olyan szépen becsomagolják ezt a szeretet nevében. Amikor tízből kilencszer nekem kell lemondani valamiről, az egy lámpás, hogy uralkodni akarnak fölötted.”
A bántalmazást a közösségek is éltetik
Hogy ki mit cipel magával, s miért válik olyan emberré, amilyen, bőven foglalkozik ezzel a pszichológia. Traumák sorát hordozza magával minden egyes ember. De a bántalmazásra nincsen mentség.
Néha olyan álságosan viselkedünk, mintha nem is gondolnánk végig a dolgok mikéntjét.
Vezető pozíciókban, intézményekben, önkormányzatokban… számtalan köztiszteletben álló státusban (is) ülnek olyan emberek, akikről pontosan tudjuk: veri az asszonyt. Pletykálunk róluk, elítéljük, de semmit nem teszünk ellene. Máshol pedig a pénz beszél, elég jelentős a vagyon, befolyás, hogy felmentésre találjon. Minden körülmények között a morálnak működnie kellene, hogy értéke legyen annak, hogy NEMET MONDUNK AZ ERŐSZAKRA! Nem lehet kivétel, mert attól a perctől komolytalanná válik minden erőfeszítés. Ebben pedig felelősségünk van: nem fogadhatjuk el, és nem mutathatunk tiszteletet senki iránt, aki bántalmazó.
Fotó: Erdély Bálint Előd
