Az ENSZ közgyűlése 1999. decemberében nyilvánította november 25-ét a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává, hogy felhívják a figyelmet a problémákra. A Nőileg karakteres, tevékeny, véleményformáló nőket kérdezett arról, hogyan látják, miben nyilvánul meg manapság leginkább a nők elleni erőszak, és mit lehet tenni ellene. A válaszok annyira sokfélék, mint amennyire sokrétű a probléma maga.
Bleeding Bride, író
Homokba dugjuk a fejünket. Amikor a kolléganőnket zaklatják a férfitársaink, fel sem pillantunk a kijelzőről, vagy a parkolóban nézzük, hogy valaki akkora pofont kap, hogy elájul, nem lépünk, mert ez személyes ügy, akkor az idegtől rózsázik a herpesz az arcomon.
Ordítanék, hogy hülyék vagyunk, és a legegyszerűbb megoldásokat sem vagyunk hajlandók észrevenni: változtatni MAGUNKON. Egyenként. Minden életguru mit mond? A környezeted, a világ megváltása benned kezdődik, mindent megtehetsz, amit csak akarsz, csak nagyon kell akarnod. Nem lehetne ezeket az energiákat valami fontosra fókuszálni, és nem csak a fogyókúránk mentén mantrázni ezt? Mondjuk 50 kilósan lehet, több pasi figyel fel a mondandónkra, de az alárendelt szerepünkön ez mit sem változtat.
Bár szeretjük a nők elleni erőszakot „szegregálni”, úgy beszélni róla, mint egy távoli dolog, ami minket nem érint, nem vesszük észre, hogy de, anyám, mindannyiunkat érint, és ez egy össznépi, társadalmi probléma. De már immunisak vagyunk rá, mert naponta hallunk eseteket.
Láttam jogászt monoklival, cégvezetőt, akit a párja a vállánál fogva rángatott el eseményről, mert kacagott egyet. És még csak az egyértelmű testi erőszakot piszkáltam kicsit. Hol a többi?
Igazságszolgáltatás, törvénykezés, segítő szervezetek, szakemberek – fontos, hogy ott legyenek, mikor szükség van rájuk, viszont ezek felületi kezelések. A valódi megoldás az lehet, hogy megelőzzük, hogy ennyire elterjedt legyen a nők elleni erőszak jelensége. A mi dolgunk fiainkat olyan férfivá nevelni, akik partenerei a nőknek, és nem természetes számukra tárgyiasítani őket.
Észre kell vennünk, hogy hány és hány esetben
Milyen édesen kacagunk, amikor a kisfiúnk lerúgja Katikát a csúszdáról, vagy húzza a haját, mert tetszik neki... Banális, elcsépelt példák ezek, nem akarjuk látni az összefüggéseket, de biztos, hogy minden bántalmazó férfi kizárólag az erőszakos apa „fénymásolata”? Nem nevelünk mi is – kis ártatlan csínyek mentén – hisztérikus felnőtt szörnyeket, az anyai szeretet és odaadás égisze alatt?
Nem érted mit akarok? Hát kérdezek mást: a tini lányod miért nem mered elengedni diszkóba? Miért nem engeded, hogy dekoltázsa legyen? Tán nem azért, mert a tini fiad felelőtlenségétől, a nőkhöz való viszonyulásától félted? Hoppá, hoppá.
Azoknak, akik a sorok között nem akarják érteni a lényeget, pontosítok: az áldozathibáztatás nem azonos a felelősségrevonással. Azt a mentalitást sem kell éltetni, ami egyszerűsíti a jelenséget, azt állítja, a nők csakis az áldozati, tehetetlen szerepben vannak, a férfiak meg az elkövetők, egyedüli hibásak. Mi kell felelősséget vállaljunk a döntéseinkért, hogy miként neveljük a gyermekeinket, mert a következő generációk egymáshoz való viszonya fogja szemléltetni, hogy a nők elleni erőszak egy fejezet a történelemkönyvből, vagy a már hagyományos együttélés velejárója. Mi döntünk.
Te, mint anya, neveld úgy a fiad, hogy én a lányomat ne féltsem tőle.
Csép Andrea parlamenti képviselő, a Maros megyei RMDSZ Nőszervezetének elnöke
Az elmúlt másfél évben a családon belüli erőszak eseteinek száma megszaporodott a koronavírus, és az ennek következtében bevezetett karantén miatt. Tudjuk, hogy Romániában minden 30. másodpercben bántalmaznak fizikailag egy nőt, és a 2020-as statisztikai adatok szerint 78 nő bele is halt a családon belüli erőszakba.
A 2021-es tapasztalatok szerint sajnos ez a szám várható idén is. A segítségkérések mennyisége az európai országokban – a zöld számon – megötszöröződött, ám nálunk csak másfélszer lett több. Persze ez is előrelépés, de ez is mutatja, van még mit tenni.
Ezelőtt négy évvel kezdtük el az RMDSZ Nőszervezetével a NEEEM kampányt, vagyis a Nők Elleni Erőszak Elleni Mozgalmat. A programban a három T szerepelt: tájékoztatás, tudatosítás és törvénymódosítás. Nagyon sokat dolgoztunk a törvénymódosításon, ami az azonnali távoltartási rendelet intézményét hozta létre. Előtte, amikor egy nő kérte a távoltartást, 72 óra volt arra, hogy kiadják. De az agresszor, amikor rájött, hogy feljelentették, sok esetben agresszívabbá vált. Ám
Idén készítettünk egy videósorozatot, nyolc bántalmazott nő szólal meg az egyes epizódokban. A filmeket a 16 Akciónap A Nők Elleni Erőszak Ellen keretében tesszük közzé november 25-től kezdődően kétnaponta. Ezekben az áldozatok elmesélik, mit éltek át. Két román hölgy is elvállalta, hogy kamera elé áll. Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen hangsúlyoznunk kell:
Sok ilyen bátor nőre van szükség, aki elmeséli, mi történt vele, mert a valós történetek által tudjuk egyrészt érzékenyíteni a környezetet, másrészt erőt adni azoknak, akik épp benne vannak egy bántalmazó kapcsolatban. Megmutatjuk, hogy túl lehet ezt a helyzetet élni, a nyilatkozó nők is talpon vannak, ki tudtak lépni az agresszor árnyékából. Ezek az igazi erős nők!
Úgy gondolom, a társadalomnak is hatalmas szerepe van abban, hogy megfékezzük a nők elleni erőszakot. Sajnos hiányzik a civil kurázsi belőlünk, erdélyi emberekből. Azt értem ezalatt, amikor azt látjuk, hogy a buszmegállóban egy férfi megüti a barátnőjét, feleségét, nem teszünk semmit, vagy amikor a kolléganőnk két-három hetente úgy jön be a munkahelyre, hogy kék-zöld, mert „elcsúszott a fürdőszobában”. Mi pedig nem lépünk semmit, vagy
Fontos, hogy megváltozzon a hozzáállásunk! És még valami: a nők elleni erőszak ügyében tenni nemcsak a nők feladata, ezt fel kell vállalják a férfiak is, csak úgy lehet eredményt elérni!
Bartha Réka kommunikációs tanácsadó, Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala
Nyilván, nem lehet mindent a pandémiára fogni. De manapság azt látjuk, hogy az agresszió elharapódzott. Erőszak éri a nemzeti és szexuális kisebbségeket, de ne menjünk ennyire „messzire” – már a többségtől eltérően gondolkodók sincsenek egészen biztonságban.
Ilyen megközelítésben egy annyira ősrégi társadalmi habitusra, beidegződésre, rendszerszintű hagyományra, mint amilyen a nők elleni erőszak, már csak legyinteni szokás, hogy „naaaa, menj már…” A megoldáskereső közvitát pedig nem lehet lélegeztetőgépek hangaláfestésével tovább bonyolítani. Ez tény!
Azt tudjuk, felmérések is készültek már, hogy
Ez pedig nagyjából megmutatja azt is, hogy amíg a társadalom többi színterére kerül, és ott tovább burjánzik, hol is keresendő tulajdonképpen a nők eltiprására tett következetes kísérletek gyökere. Ez a hely a család és egy olyan nevelési modell, amelyben a nemi szerepeket egyfelől „klasszikusnak”, másfelől pedig „működésképtelennek” szokták nevezni azok, akik egyfelől védelmezni, másfelől pedig sérelmezni próbálják ezeket a sémákat. Erről több szakterületet felölelő tanulmányok sorozatát írták már meg, és akad még bőven egyéb feltárni való is.
Egyszerűsíteni fogok: a jelenség alapvető melegágya a nők szisztematikusan felépített, aztán meg önként ápolgatott önbizalomhiánya. Ami, persze, társul a férfiak merőben más jellegű, önelégültségnek álcázott önbizalomhiányával. És robban is az akna az évszázadok alatt gondosan, takarosan előkészített aknamezőn. Azért egyszerűsítettem le így az erőszak természetrajzát, mert így nagyjából kihámozható valamiféle megoldás, ami a legbonyolultabb helyzetekre is alkalmazható. Ez pedig az önbizalom megerősítése.
Azért mondom ezt ekkora garral, mert teljesen empirikus tapasztalataim vannak e tekintetben: az emberi kapcsolatok határvonalának határozott, látható, következetes és nem alkudozható megvonása teljesen váratlan eredményeket hozhat. Magunk is elcsodálkozhatunk, hogy ez tényleg működik…
Nem azt állítom, hogy az önerőből való megerősödés több száz kilométeres promenád és madárcsicsergés, mert az út rögös: az egészséges határmezsgyék felállítását ugyanis nálunk „egoizmusnak”, „önfényezésnek”, „beképzeltségnek” és „összeférhetetlen tulajdonságnak” szokás nevezni. De az ilyen jellegű és számtalan irányú – családból, vélt barátoktól, „segítőkész” ismerősöktől vagy hasonló babérokra sóvárgó ismeretlenektől érkező – támadásokat érdemes túlélni, kiheverni és olykor ignorálni is, mert azután már az önmagunkba vetett megingathatatlan hit vadvirágos mezején lehet sétálgatni. Erőszakra hajazó támadás már sokkal ritkábban fordul elő…
Nos, magam sem gondoltam, hogy ennyire optimista kicsengésű gondolatokat sorakoztatok majd fel a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja elé. Azonban az, hogy az ellenünk elkövetett erőszakot elsőként mi magunk tudjuk megszüntetni (például azáltal, hogy nem viseljük el szótlanul), szerintem egy nagyszerű, ünnepelni való hír.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
Van az a gyerekdal a cifra palotáról. Második szakasza így szól: „Én azt megteszem, Katát elveszem, Ő dolgozik, én meg alszom, Este megverem.” Ezt éneklik a gyerekek, és lehet, hogy a dalocskát hallgatva már fel sem tűnik senkinek, hogy itt valami nagyon sántít! Mi az, hogy megverem? Ennyire mélyen benne van a közfelfogásban, a kultúránkban a nők el
Az édeshármas izgalmas akciónak tűnik addig, amíg csupán a fantáziavilágunkban van jelen. A képzeletünkben mi irányítjuk a szereplőket, akik teljes mértékben a mi vágyainkat követik, és semmilyen következménnyel nem kell számolnunk.
Egy kutatás szerint az emberek 17 százalékát érinti a folytonos késés problémája, ugyanakkor az emberek 20 százaléka legalább hetente egyszer elkésik a munkahelyéről. A szakemberek szerint számos – főként tudat alatti – ok állhat ennek a hátterében.
A marosvásárhelyi B. Fülöp Erzsébet (Bözse) színésznő és állatorvos férje, Bob Miklós sokáig nem találták azt, amire szükségük volt, végül a keleti filozófia felé fordultak. Ma már keresztény buddhistáknak vallják magukat.
Minden szülő életében eljön az az időszak, amikor először el másra kell bíznia csemetéjét. Lehet szó csupán heti néhány alkalomról, egy-egy estéről vagy akár egész napos felügyeletről, fontos, hogy olyan személyre bízzuk gyermekünket, akiben megbízunk.
Ménessy Kinga Kitty kolléganőnket elhanyagoltan, rendezetlenül vagy nem összeillő szettben még soha, senki nem látta. Pedig az elmúlt tíz év során gyakran találkoztunk távoli hétvégi házban, Isten háta mögötti, falusi panziókban.
