Nem tagadhatom: a vidéki kis lakban nem utolsó a biodíszlet. S bár már minden évszakban láttam a szomszédos erdőt és mezőt, van valami lenyűgöző abban, ahogyan ezt nap nap után testközelből szemlélhetem. A nappalink kényelméből persze, hiszen mégiscsak rólam van szó! Nem vacognék én semmi pénzért órákat egyik-másik magaslesen sem, de ha már itt van – mintegy felkínálkozik – a vadállomány, akkor nézni ér.
Nem is telt el évszak úgy, hogy valami izgalom ne történjen.
A lájtmotiv mindig ugyanaz: halálra rémülök.
Nem vagyok sikítozós típus, így legalább csendben teszem mindezt, jegyzi meg a párom egyik alkalommal.
A róka hamar felfedezte, hogy Toldi kutyánk mozgástere korlátozott: a koma minden éjjel a kerítés mellett sertepertélt, tudván, hogy így bosszantja a kutyát. Ebben a tudatban ringattam én is magam, hogy beljebb nem merészkedik, aztán egy este mégis farkas(róka!)szemet néztünk: vér megfagy az erekben, szív dübörög, s elcseppen, ami szokott… Az őzeknek se szeri, se száma, az évek alatt csendes paktumot is kötöttek a kutyával: nem csigázzák a lomha komondort, s az cserébe nem ugatja fel a fél határt.
Apropó – mivel mindenki ezt kérdi először – igen, medve is van. Sok. Hogy mennyire sok? Nyárestéken az egyébként csendes Vásárosok utcáján (amerre madár se, de ember végképp nem jár) egymást érik a vadat lesők.
Délután hatkor kezdődik a show, sötétedésig a közeli patakvölgy a kifutó: ha peched van, akkor csak egy-két medve mutatkozik, de jobb napokon felvonul a térség összes nagyvadja.
Nyolc-kilenc mackó lakik nálunk, s ugyanott csemegézünk: a szenttamási kislak mellett mi szegfűgombát, a medvék hangyát szednek.
Ellenben vaddisznót ritkán látunk: pedig tudjuk, kocamama a nyáron is itt, a bozótosban nevelt fel fél tucat malacot, de a ház mellett nem mutatkoznak. Egyszer merészkedtek közel...
Akkoriban költöztünk be, a félkész házban csak a nappalit laktuk be: a nyár eleji melegben a szoba összes ablaka tárva-nyitva állt éjjel. Fújtatásra, röfögésre riadtunk, a holdvilágban kémleltük a mezőt. A kerítés mellett bokornyi árnyak mozogtak, vagy egy tucat: csimaszt túrt a vaddisznókonda a vizenyős részen, és a lakoma nem volt zajtalan. Párom kiugrott az ágyból, és ahogyan volt – teljes harci díszben – kirontott a torncára.
„Vuff! Vuff-vuff-vuff!”– ugatott bele a sötétbe.
A valaha hallott ugatás-imitálások közül nem volt ez a legrosszabb, de kétségtelenül mégis oly röhejes, hogy odaszóltam: „Ne ugass! Ezek vaddisznók!”.
„Röff-pffűű-röff! Röff-röff!”– jött a replika.
A hallatlan esettől – hogy az erdő alatti lakban nagyobb, s vadabb kan lakik – a vaddisznók vérig sértődtek, azóta sem mutatkoztak a közelben.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
