Olvasom, hogy az uralkodó veszélyesebb életet él, mint a kötéltáncos, vagy a gyémántbányák mélyén görnyedő vájár, vagy a vadászpilóta. Egy angol kriminológus professzor 45 európai uralkodó család ivadékainak elhalálozási körülményeit vizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy az i.sz. 600 és 1800 között élt több mint 1500 tag 22%-a erőszakos halállal halt meg, vagyis messzemenően ez volt a leggyakoribb halálok a főnemesek körében. Nem csoda, hogy több ízben is erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a harcias magatartást valamilyen módon szabályozzák, például előírták a „lovagias” viselkedés szabályait, melyek be nem tartása rossz hírrel vagy kiközösítéssel járt, de ezek hatékonysága, a statisztikai adatok tükrében, nem volt nagyon meggyőző. Hát érdemes így aranytálból élni?
Veszély ide vagy oda, az ember azért elmélázik azon, hogy mi lenne, ha hirtelen királlyá koronáznák. Olyan ez a kultúránk, hogy szerencsés királyfiakkal illik identifikálódni még a meséinkben is, és deviánsnak minősül az a gyermek, akinek megesik a szíve egy szerelmes sárkányon, aki génhibáknak köszönhetően tizenkét fejjel és egy farokkal ijesztget, és halvány bőrű királylányokat szeretne örökre magához láncolni. Szegény sárkány. Pedig ő az egyetlen hiteles szereplő, aki ronda és előnytelen külseje dacára igazán nagyot akar, és még az is teljesen rendjén van, hogy kitakaríttatja a palotáját az elpuhult arával, amíg ő távol van.
Egy sárkány mellett a feleség még így is királyibb, mint egy igazi király mellett. Tökéletes a kontraszthatás. Mert a koronás férj mellett a nő csak a király felesége.
Régóta tartogatok a tarsolyomban egy valós történetet, amivel most megtámasztom az előbbi gondolatom. Egy középafrikai országból egy tanulni vágyó színes bőrű diák érkezett Kolozsvárra. Be szeretett volna iratkozni az egyetemre, és ezt természetesen nem vették rossz néven, hiszen sok pénzt hozott magával, és szándékában is állt azt elkölteni. Az adminisztrációs hercehurcát viszont neki is abszolválnia kellett, ez volt a bemelegítő a majdani vizsgákra. Ott állt a fekete fiú a kedvetlen és túlsúlyos titkárnő kopott asztala előtt, aki kérdezgette, és közben nyilvántartásba vette az adatokat.
– Az apja foglalkozása?
– Király… az én apám király – hebegte a fiú. A titkárnő erre hüledezni kezdett és kissé hitetlenkedve újra kérdezett:
– Tényleg király? De olyan igazi?
– Persze-persze. Igazi király – hajtogatta tovább a leleplezett királyfi.
– És az anyja foglalkozása? Ő akkor királynő? – érdeklődött most már tiszteletteljesen a hölgy.
– Jaj, dehogy, nem-nem… – tiltakozott a fiú – Ő csak ott a kunyhó körül… tesz-vesz. Olyan… hogy is mondják né… háziasszony. Ez az: háziasszony.
A nagytestű titkárnő egy darabig ráncolta a homlokát, talán morgott is valamit maga elé, és aztán lassan beírta románul, hogy tata: rege; mama: casnică.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
